Frim Jakab, az intézetalapító

A fogyatékossággal élőkről való gondoskodás eszméje nem mindig volt magától értetődő Magyarországon, és általában az európai kultúrában. Frim Jakab a 19. század végén tett komoly erőfeszítéseket, hogy felhívja a figyelmet segítségre szoruló embertársainkra, és megalapította az értelmileg akadályozottak első magyarországi intézményét. Májusi születésnapja apropóján emlékezünk rá.

A 19. század végén, alig több mint száz évvel ezelőtt értelmileg akadályozott honfitársainkat a közvélekedés erősen stigmatizálta, a társadalom haszontalan tagjainak tartotta. Magyarországon ebben az időszakban mintegy húszezren éltek ilyen jellegű fogyatékossággal, mindenféle intézményi támogatás nélkül. Abban, hogy ez a szemlélet a 20. századra alapvetően megváltozott, és lassan bár, de kialakult az értelmileg akadályozottakról való intézményi gondoskodás gyakorlata, oroszlánrésze volt egy körmendi fiatalembernek, aki alig 22 évesen jegyezte el magát az ügynek, és kezdett bele missziójába, hogy kellő megbecsülést és létbiztonságot teremtsen a magukról gondoskodni nem tudó embertársainak.

Pallas Nagy Lexikona szerint Frim Jakab gimnazistaként egy meghatározó élmény következtében találta meg a hivatását. A lexikon szerint: „egy hülye gyermek látása arra indította, hogy e szerencsétlenek nevelésével kezdjen foglalkozni”. A „hülye” kifejezésnek akkor még nem volt pejoratív éle, mint bevett szakkifejezést, maga Frim is használta. Célja például megalapítani az ország első hülyenevelő és -ápoló intézetét. Ehhez részletesen megvizsgálta az országban élő értelmileg akadályozott gyerekek, fiatalok helyzetét, és azt a szomorú megállapítást tette, hogy az iskolából törvényesen ki vannak zárva, csakúgy, mint az árvaházakból, és a legtöbb esetben mindenféle segítséget nélkülözve, megélhetés nélkül kénytelenek felnőni. Frim feltett szándéka volt, hogy ezen változtasson, ehhez azonban mindenekelőtt az európai viszonyokat és gyakorlatokat kellett tanulmányoznia. Tervének 1874-ben sikerült is megnyernie Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi minisztert, aki anyagilag is támogatta a fiatalember külföldi tanulmányútját. Frim Jakab egy tímármester öt fiának egyikeként pénzügyi támogatás nélkül nem is álmodhatott az utazásról, így azonban – alig 23 évesen – a monarchia intézetei után bejárhatta a nagy európai nevelőintézeteket Párizstól Rigáig, és megismerkedhetett a korabeli gyógypedagógiai módszerekkel. Miután hazaérkezett, és hozzálátott az első magyar nevelő- és ápolóintézet felállításához, mindenhol falakba ütközött. A főváros nem látta értelmét a beruházásnak, és a kormány is hiábavalónak tartotta a kezdeményezést. Frim ekkor a Munka nevű szabadkőműves páholyhoz fordult, az így kapott segítséggel pedig 1875. november 1-én megalakíthatta a „magán-jótékonysági tápházát”, mely a támogató páholy után a „Munka” nevet kapta.

Az intézet – az egészséges és tágas környezet miatt – az akkor még gyéren lakott Rákospalotán kezdte meg működését, 5-16 év közötti gyermekek befogadásával, két épületben. Az intézmény kezdettől fogva anyagi gondokkal küszködött (sőt, egyszer meg is szűnt), ám adományokból, Frim magánvagyonából és szórványos, csekély központi támogatásból hosszú évekig küszködve bár, de létezhetett. 1887-ben aztán komolyabb segítséget is kapott: állami sorsjegyet nyomtattak, melynek bevételét az ápoltakra fordíthatták. Az intézet időközben Budára költözött, majd 1896-ban az állam vette át a fenntartását, Frim Jakab áldozatos munkájának folytatójaként. Az alapító ekkor önként távozott az intézet éléről, és újonnan létesített magánintézetében folytatja a munkát egészen 1918-ig, a halálát megelőző évig.

Frim Jakab nem csupán a nevelő- és ápolóintézet alapítójaként előzte meg korát, de szemléletében, az odaforduló szeretet és figyelmesség attitűdjének elfogadtatásában is. Ugyancsak úttörő volt abban, hogy fontosnak tartotta a hozzá kerülő gyerekek korábbi adatainak, életeseményeinek ismeretét – ezt ma anamnézisnek hívjuk. Írásaiban nem csupán annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a szeretetteljes bánásmód a gyermekek gyógyításának és nevelésének az alapja, de vallotta azt is, hogy a korra, vallásra, származásra és a fogyatékosság fokára való tekintet nélkül mindenkit megillet a befogadás és elfogadás gesztusa. Ma olvasva már magától értetődő, mintegy 150 évvel ezelőtt azonban egészen újszerű volt Frim Jakab hitvallása: „Minden gyermek külön veendő elő, a tanító figyelje vagy tanulja meg, mint kell vele bánni és mint győzheti le a testet és szellemet fogva tartó gyengeségeket. Erre vonatkozólag nem lehet pontos szabályokat állítani; egy valami állandó: hogy a tanító szeretetteljes bánásmód által a gyermekeket magához vonzza…”

Hosszú időbe telt, míg az utókor felismerte Frim Jakab tevékenységének jelentőségét. Ma már több intézmény névadója, emlékérmet, díjat neveztek el róla, valamint hozzáférhetők tudományos munkái is. Ő ugyanakkor nem írásait tartotta főművének, hanem nevelőmunkáját, elsősorban pedig az ország első nevelő- és ápolóintézetét, mely az értelmi akadályozottak megítélésének és támogatásának szabott új irányt a hazai gyógypedagógiában.