Bárczi Gusztáv életét és munkásságát nehéz egyszerűen felcímkézni, hiszen tevékenysége a gyógypedagógia, sőt, általában véve a köznevelés több területére is kiterjedt. Foglalkozott az értelmi fogyatékos, látássérült, nagyothalló, beszédhibás gyerekek nevelésével, továbbá részt vett a magyar iskolaorvosi rendszer kiépítésében is. Tevékeny élete során ezen túl volt még tanár, országgyűlési képviselő, intézményvezető, valamint szakírói pályafutása is kiemelkedő. Bár kiapadhatatlan tenni akarása és kérlelhetetlen elkötelezettsége számtalan területen érvényesült, figyelmét elsősorban az értelmi fogyatékosok és nagyothallók gyógyító nevelése kötötte le, élete jelentős részét a gyógypedagógus-képzésnek szentelte.
Bárczi a mai Szlovákia területén született 1890-ben, Léván szerzett tanítói oklevelet, majd Budapesten szerzett gyógypedagógusi képzettséget. Saját bevallása szerint az elmaradottsággal, a leküzdhetetlen nehézségekkel való tehetetlenség érzése sarkallta a továbbtanulásra, a gyógypedagógiai kutatásokra. Tanítómesterei a szakma akkori legjobbjai voltak, ami megalapozta széles látókörét, konstruktív gondolkodását. Ambíciói nemhogy apadtak volna az évek során, hanem egyre kiterjedtebb tanulmányokat folytatott, a gyógypedagógiát egyre szélesebb körben, nemzetközi összefüggésekben is vizsgálta. Kezdetben egy kis településen vállalt gyógypedagógusi munkát, de ezzel egy időben már publikálni is kezdett, jobbító szándékkal bírálva a kor szaktekintélyeit, gyógypedagógiai gyakorlatát. Már ekkor, pályakezdőként bekapcsolódott a szakmai vitákba, és részt vett a reformok kidolgozásában.
Az 1920-as években már ő maga is szaktekintélynek számít. A Magyar Siketnéma Oktatás című szakfolyóirat szerkesztője, az 1922-ben megalakult Nagyothallók Egyesületének elnöke, valamint az 1925-ben létesült Nagyothallók Intézetének elnöke. Ekkor már dolgozik az egész pályáját alapvetően meghatározó, legmaradandóbb alkotásán, az agykérgi siketnémaság gyógypedagógiai befolyásolására kialakított eljáráson. Elszántsága megkérdőjelezhetetlen, energiái kiapadhatatlanok, így szinte elkerülhetetlen, hogy a legmagasabb szinten kamatoztassa tudását, tájékozottságát. Így hamarosan Bárczi Gusztáv lett a gyógypedagógiai ügyek referense a vallás- és közoktatási minisztériumban, majd Hóman Bálint kultuszminiszter kinevezte a budapesti Gyógypedagógiai Nevelőintézet élére. A miniszter felkérésére teljesen újjászervezte az intézmény munkáját, és megújította az értelmi fogyatékossággal élőket kezelő intézet gyógypedagógiai programját. 1942-től az ő igazgatásával működött a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, melynek több mint húsz éven keresztül, nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető professzora maradt.
Mindazonáltal a második világháború megtorpanásra késztette intézményszervező tevékenységében, bár humanizmusa ekkor sem hagyta pihenni. A német megszállás alatt mintegy hatvan zsidó gyermeket fogadott be az általa vezetett intézetbe, ezzel megmentve életüket. Nem csupán fogyatékkal élő gyerekeken segített; tizennyolc zsidó, nem fogyatékkal élő lányt is felvett. Külön megtanította őket, hogyan viselkedjenek házkutatás esetén, ilyen módon értelmi fogyatékkal élő embereknek álcázva tartotta ott őket, egészen a háború végéig. Az üldözött gyerekekről való gondoskodás elismeréseként később, 2016-ban az izraeli Jad Vasem Központtól posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesült.
A háború után fáradhatatlanul dolgozott tovább, munkásságáért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Bárczi Gusztáv nyugdíjba vonulása után egy évvel, 1964-ben hunyt el. Egykori lakhelyén, a Bartók Béla út 56. szám alatt emléktábla őrzi a nevét, az általa vezetett Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola 1975 óta viseli a Bárczi Gusztáv nevet, 2000 óta ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karként működik.
