1.
Aznap este alig tudott a várakozás izgalmától elaludni.
Már régóta nyaggatta szüleit vissza-visszatérő kérdésével: mikor lesz már neki is – mint ahogy sok más osztálytársának, meg az utcabelieknek – saját biciklije? Annyira vágyott már arra, hogy ne kelljen mindig másoknál kuncsorognia néhány percnyi szívességbeli tekerésért; azt meg szinte megalázónak érezte, hogy szülei óriáskerékpárján, a vázcsövek közé bújva tudott csak lépést tartani a többiekkel.
Péntek volt, amikor apja a váratlan hírrel meglepte. Ritkán fordult elő, hogy vacsoránál mindannyian együtt legyenek, és beszélgetésük során apja szinte csak úgy mellékesen, finom mosollyal említette meg: másnap akár el is mehetnének megnézni a boltban a kisbiciklit… Szokatlan érzések kavarogtak benne a kérdés hallatán, mert szíve inkább megfacsarodott, mint repesett. Ó, hát igen, a bicaj, amit már látott néhányszor a kirakatban, hogy aztán másnapra már valami kerti szerszám vagy konyhaedény foglalja el a helyét. Pedig úgy képzelte, ha minden nap odamegy és megnézi, akkor ezzel vigyáz rá, nem fogják mások megvenni, és megőrizheti addig, amíg egyszer… egyszer majd az övé lehet.
De akkor most tényleg?! Apja komolyan gondolja? És holnap? És biztosan lesz? Nem viszi el más? Nyitva lesz a bolt? És olyan lesz, tényleg olyan, mint amilyenre már régóta vágyik? De hiába kapott megnyugtatónak szánt válaszokat csapongó kérdéseire, a bicikli köré fonódó gondolatai még lefekvés után is sokáig zakatoltak benne.
A nyár eleji szombat reggel így érkezett el, és mintha a természet is készült volna az alkalomra: mindenből csupa derű és várakozásteljes készültséggel teli hangulat áradt. De ő ebből ebből semmit nem érzékelt, csak azt leste a terasz lépcsőjén üldögélve, mikor érkezik meg apja a szombati félműszakból… Méghogy ülve! Számtalanszor kiszaladt az utcára, hátha ezen a mai napon, erre a rendkívüli alkalomra való tekintettel apja a szokásosnál hamarabb hazaérkezhet… Hiszen minden perc számít, és mi lesz, ha valaki mégis csak megelőzi őket a boltban?!
Épp csak lélegzetvételnyi időt hagyva apjának, kézen fogva húzta magával a “műszakiba”. Oda, ahol már ő is vásárolhatott saját kis zsebpénzéből kincseket: füzetet famentes papírból, külföldi radírgumit, sőt négyszínű golyóstollat; de ugyanitt szembesült az asztali rádió, sőt magnó gyönyörűségével is… Ide, a csodák eme szentélyébe már többször elzarándokolt, meglesve és kihallgatva az eladót munkája közben. Na de most? Most ő lesz a vevő, neki fog magyarázni az eladó, körülötte forog majd a világ, őt fogják felnőttként kiszolgálni! …még ha a pénzt nem is ő viszi a zsebében.
De jaj, mi történik itt?! Ez csak tévedés lehet, ez valami egészen más, mint amire oly régóta vágyott! Hiszen ez egy roncs! Nincs is kormánya, meg a pedálja is hiányzik, és a nyerget meg elveszítették róla?! De a legrosszabb mégis maga a látvány volt: olajos, barna papír szalagokkal tekerték körbe, mintha csak a sérüléseit próbálták volna leplezni. Hát nem, neki ez biztosan nem kell, ez annyira fájdalmas csalódás, menjenek inkább gyorsan innen – nem is kell neki soha többé semmilyen bicikli, örökre lemond minden vágyáról!
Aztán mégis győzött a kíváncsisága, és micsoda öröm volt látnia, mikor abból a nemakarom-csúfságból lassanként kezdett kibontakozni a csoda! Mert a csomagolópapír nem sérüléseket, hanem éppen hogy egy csodálatosan szép piros, arany díszcsíkos, mesebelien hívogató biciklivázat rejtett és védett. Majd egymás után, a szeme láttára kerültek helyükre a hiányzónak hitt alkatrészek a csomagból… Hát mégis lesz neki is saját biciklije!
Már csak az ülést kellett beállítani, és apja szigorú tekintetére volt szükség, nehogy ott, a boltban tegyen rögtön egy próbakört. Nade miért tart apjának a fizetés ilyen sokáig?!
Odakint az utcán ragyogó idő fogadta őket: simogató meleg, nyár kezdeti illatok, és a hétvégékre olyannyira jellemző végtelen nyugalom… De ő ebből aligha vett észre bármit is – tekintete, érzékei, gondolatai alig haladták meg azt az aprócska univerzumot, amit számára a biciklije jelentett.
Ekkor sejtette meg először életében, milyen csodálatos dolog az önálló mozgás.
2.
Mielőtt odaértél a találkozóhelyre, még egyszer végiggondoltad, mire kell különösen odafigyelned. Eddig minden akadályon könnyedén túljutottál, most viszont igazi megmérettetés előtt állsz, feladva eddigi védettséged és vállalva az újabb kalandokat.
De hol van az oktatód? Már nagyon indulnál, a tanpályás lötyögésből eleged van, de azért az igazi forgalom izgalmától máris izzadni kezd a tenyered… Gondolataidat egy mozdulat szakítja meg – kezét nyújtva oktatód áll melletted, de kézfogás helyett a slusszkulcsot zörgeti, és szinte türelmetlenül érdeklődik: – Na mi van, nem akarsz vezetni?
Te meg kényszeredett mosollyal, szinte hálásan nézel rá, elveszed a kulcsot, ajtót nyitsz, beülsz a vezetőülésre, kireteszeled a másik ajtót, majd – nem kis lámpalázzal – elhelyezkedsz. Ülés- és tükörállítás után várakozásteljesen ránézel az oktatóra, aki enyhe flegmasággal szól hozzád: – Na, eddig átmentél a gyakorlatin! De mi lenne, ha el is indulnánk?
Elérkezett hát a régóta vágyott és egyúttal félt pillanat, ahonnan már nincs visszakozás. Elindultok hát, követve oktatód instrukcióit.
És akkor… Akkor újra beleborzongsz abba a különleges érzésbe, amit korábban csak utasként tapasztalhattál meg, most azonban sofőrként élhetsz át… Azt, amikor egy nálad többszörösen nagyobb gépezetet – néhány apró kéz- és lábmozdulattal – mozgásra bírsz, elindul veled, és te határozod meg a haladásotokat. Na és a gyorsulás, az irányító hatalom érzése! Úrrá lesz rajtad a gyönyörűség, elönt a diadalmámor, képességeidbe vetett hited pedig még az autó méretein is túlnő.
Ekkor rájössz, hogy autót vezetve csak néhány lépés választ el az élet császárságától.
3.
Na, akkor megint nekiállhatok feltúrni a netet – gondoltam, mikor a képzeletbeli startpisztoly eldördült.
Két éve küzdöttünk már a Hivatallal, és végre elhárult a nyomasztó adminisztratív akadály. Újra megbarátkoztam a számítógép-kezelés egy ideje feledésbe merült csínjaival. Az anyagiak kérdése is… hát az még nem oldódott meg. Elég volt, hogy követtem családom utasítását: egyelőre ne foglalkozzam vele! De hát lehet így?!
Elkezdhettem hát a műszaki vénámnak megfelelő, lehető legalaposabb kutatómunkát: specifikációk, fórumok, ajánlások, vélemények, alternatívák, gyakorlati bemutatók és hasznos útmutatók végtelen tanulmányozását.
Eleinte teljesen elvesztem az információtengerben – és közben újból elgondolkozhattam azon, hogy milyen lehetett az ilyen kutatómunka az internet előtti időszakban. Idővel aztán kezdtek letisztulni a dolgok, a kör szűkült, és elképzeléseim egyre inkább közelítették a… az észszerű kompromisszumot.
Tájékozódásaim során számos sorstársammal találkoztam, és tapasztalataikra támaszkodva elkerülhettem a kezdeti buktatókat. A neten, úgy tűnik, még mindig nincs fenn minden…
Közben – nem kis meglepetésemre – váratlan segítség érkezett egy barátom jóvoltából. Neki köszönhetem, hogy ismereteinek önzetlen felajánlásával és kitartó munkájával, körém régi-új közösséget vonva, megoldotta a legnyomasztóbb problémát: a projekt finanszírozását! Mi állhatott most már elképzeléseim útjában?
Csak néhány apróság – ezek leküzdéséhez viszont már igencsak sok türelem és kitartás kellett! A kezdődő covid-időszak, az engedélyeztetési eljárás útvesztői, a gyakorlati tapasztalat hiánya; egyedül ezt soha nem tudtam volna végigcsinálni. Mennyi segítséget nyújtott a család, a barátok – és az ismeretlen ismerősök egyre bővülő köre, akikkel ilyen módon kerültem kapcsolatba.
Innentől az események már szinte egymást gyorsították. Elérkezett az átvétel pillanata!! A vágy személyre szabott és – remélhetően – minden várakozásnak megfelelő tárgyáé. Vajon a sors kissé gúnyos fintora volt-e, hogy annyi utánjárás és küzdelem eredményét éppen december 23-án, mint valami gigantikus karácsonyi ajándékot nyújtotta át?
De mit számított mindez ahhoz a megnyugváshoz és magabiztossághoz képest, amit akkor éreztem, mikor végre önállóan indulhattam utamra!
A mozgás újból értelmet nyert életemben – kerekesszékemben ülve.