Minden gyermeknek jár a szülinap és a torta is hozzá, de sokaknak ez csak álom. Különösen azoknak, akiknek valamilyen ételallergiája van. Nekik igyekszik örömet szerezni Szeibert Erzsébet, aki önkéntesként nehéz körülmények között élő gyermekeknek süt csodaszép, és ha kell, mindenmentes születésnapi tortát.
„Borzasztóan édesszájú vagyok, nem tudom elképzelni az életemet édesség nélkül” – avat be komoly elköteleződésébe Szeibert Erzsébet, aki a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként lepi meg születésnapi tortával a Felzárkózó településeken, nehéz körülmények között élő gyerekeket. „Igazából már 14 évesen is cukrásznak jelentkeztem, de vidékről érkeztünk a felvételire, elkéstem és nem vettek fel” – mesél a kacskaringós kezdetekről a Pest megyei Örkényből származó Erzsébet. Az osztályfőnöke amúgy nem is örült az iránynak, mondván egy jó tanuló (4,6-4,7-es átlaggal) ne szakmunkásképzőbe akarjon járni. A tanárnak végül igaza lett, Erzsébet gimnáziumban szerzett érettségit.
A sütés azonban csak néhány évre tűnt el az életéből. Fiatalon, 19 évesen lett anya, és amíg a kislánya aludt, ő a konyhában alkotott: baráti és családi eseményekre sütött. Egyre többször, és egyre jobban ment neki. A kézügyessége is megvolt ehhez, a főiskolai tandíját például az általa készített ékszerek eladásából származó bevétellel egészítette ki. Végül annyi ékszert adott el, amiből még két másik diplomát is finanszírozott, így munka mellett lett szociál gerontológus és a mentálhigiéniai prevenció specialista. Hat éve a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságon dolgozik, ellátottjogi referensként.
„Mindig tanulni fogok” – mondja magáról. Évekig tartó otthon sütés és kísérletezés után vágott bele abba, hogy hivatalossá tegye sütő tudományát. Teljes pályamódosításban azért nem gondolkozik, csak abban, hogy a megszerzett tudást valahogyan felhasználja.
Öt éve derült ki, hogy laktóz és gluténérzékeny. Így újra meg kellett tanulnia sütni, a speciális lisztek ugyanis nagyon másként működnek, a hagyományoshoz képest. „Négy éve tanulom a gluténmentes sütést, de még mindig van mit” – mondja.
Az önkéntesség 16 éve része az életének. „Előbb talált meg a hivatásom, mint ahogy elkezdtem a szociális munkás szakot.” Mélyszegénységben élő családokat segített, a saját pénzéből. Előbb csak a családját vonta be a segítő munkába, de „később megtudták a szomszédok, a barátok, a zöldséges, és ők is segíteni akartak. Bevonzom a segítőket”. Azt mondja, nagyon támogató közeg veszi körül, a barátai mellett, a főnökei, a kollégái is mellette állnak.
Segítőként az első útja évtizedekkel ezelőtt, a Nógrád megyei Dejtárra vezetett. „Egy kisgyermekes családnak kellett egy hűtőszekrényt elvinni. Nekünk pedig volt egy nagy családi autónk, ezért jelentkeztem a feladatara a Facebookon” – meséli a kezdetekről. A faluban aztán megismerte az egyedülálló anyát, aki öt gyermekével élt a szegregátum legszélén. Ők egyébként nem voltak romák. Akkor még férjével, évekre „ott ragadtak”, havonta egyszert megjelentek egy csomó tartós élelmiszerrel. „Az évek alatt kitapasztaltam, hogyan gondolkodnak ők, milyen ételekre van szükségük. Akkoriban nyolcezer forintból hetekre be tudtam vásárolni” – mesélte arról, hogy ő is sokat tanult a családtól. Azt mondja, az őket összetartó mélységes szeretet fogta meg bennük. „Minden anya szereti a gyerekeit, de ahogy az az anya ragaszkodott a gyerekeihez, ahogy ő szerette őket és gondoskodott róluk, az nagyon megindító”.
A dejtári család a társdalomban élő sztereotípiákra is rácáfolt: bár nagyon szegényesen éltek, de a házban nem volt kosz, és a gyerekek sem hordtak koszos vagy szakadt ruhát, rendesen jártak iskolába, és ott sem volt velük gond. „Az összetartásuk a szívemig hatolt” – mondja Erzsébet, aki attól is meghatódott, hogy minden látogatáskor kapott kávét, még akkor is, ha éppen semmi pénze nem volt a családnak, mert tudták, hogy nagyon szereti.
A sors úgy hozta, hogy mindig egyedülálló anyák közelébe került. „Sokat gondolkoztam azon, hogy ez vajon miért van így. Nem sokkal később én is elváltam és rettegtem attól, hogy mi lesz velem, milyen életet fogok élni.”
Sokáig őrlődött kétségek között, amíg sikerült higgadtan is átgondolnia a dolgot: ha van munkája és jövedelme, eleve nem lehet, hogy közmű nélküli lakásban éljen – győzködte magát. „Ezután tudtam elkülöníteni a saját életemet azokétól, akiknek segítettem. Innentől kezdve tudtam meghúzni ezt a határt. Nekem természetes a melegvíz, a zuhanyzó és az angol wc is, de ezekben a családokban nem az. Időbe telt megtanulnom úgy beszélgetni velük, hogy ne keltsen rossz érzést bennük a körülményeink különbözősége” – mondja. Hozzátéve, nehéz volt megtanulnia, hogyan dolgozza fel a rengeteg szívbe markoló történetet. Ehhez egyrészt meg kellett tanulnia eltávolodni, valamint azt is, hogy ne azonosuljon az ő életükkel. Ezt a szociális munkás képzésen tanítják is a hallgatóknak, de Erzsébetnek egyedül kellett megtapasztalnia.
A Baptista Szeretetszolgálathoz egy volt kollégáján keresztül jutott el. „Adta a Jóisten azt a tehetséget, hogy kreatív vagyok, ezt még valahogy kamatoztatnom kellene – erre gondoltam azzal együtt, hogy a mélyszegénységben élő gyerekek között is biztosan sokan vannak, akik valamilyen ételallergiával küzdenek” – mesélte a kezdetekről, mivel elképesztően magas ára van a „mentes” termékeknek, azt gondolta – 16 évnyi tapasztalattal a háta mögött –, hogy igen kevés esélye lehet annak, hogy ezek a gyerekek mentes szülinapi tortát kapnak.
Nemhogy torta nincs, de sokszor szülinap sem. „A mai napig nagy hatással van rám annak a kislánynak az arca, aki tőlem kapott először szülinapi tortát és ajándékot is. Mikor meglátott a tortával és ajándékkal, nem szólt semmit, a nyakamba borult, és egy órán keresztül csak szorított magához” – emlékezett még mindig elérzékenyülve. Elmondása szerint napokig tartott, amíg feldolgozta az élményt. Amúgy nem csak gyerekeknek, nehéz sorsú felnőtteknek is szívesen süt, „tudom, hogy ez nekik is milyen nagy probléma”.
A feladatoktól nem ijed meg, „ha valamit éjfélig kell csinálni, akkor addig csinálom”. Az utóbbi torták egyike például nagy kihívás volt számára, mert nem csak glutén, hanem tojás és tejfehérje érzékenysége is volt a kisfiúnak. „Két napig csak azt kutattam, hogy milyen tortát tudnék sütni neki, mert tojás és tejtermék nélkül igazi kihívás és a hozzávalók beszerzése is komoly logisztika”. Mivel gyermekeknek készül, a torta legyen színes és vidám cukorkák, nyalókák jöhettek szóba. A tortákat az adott ételérzékenységet figyelembe véve készíti el, annak ellenére, hogy tudja, a gyerekek a mindennapokban valószínűleg nem tudják tartani a diétát.
„Sokszor nehéz összehozni, de a legjobb tudásom szerint igyekszem, hogy minél szebb tortát adjak ki a kezem közül. Amúgy soha nem vagyok elégedett” – mondja, de azért kiderült az is, hogy torta még sohasem ment kárba, süteményt még nem dobott ki.
Vajon hogyan lehet jól segíteni – szerencsére ez sokakban felmerülő kérdés. Erzsébet szerint ez nem is olyan bonyolult. Nem kell más, csak megadni mindenki másnak a tiszteletet, és úgy segíteni, hogy közben megőrizzük a segített személy emberi méltóságát. „Attól mert valaki szegény, ugyan olyan ember, mint én vagyok. Szerencsésebb vagyok, mert van fedél a fejem fölött, volt lehetőségem tanulni, így most van munkám, de ettől én még nem vagyok különb” – fogalmaz. Számára egyetlen igazán értelmes dolog van a világon: másokon segíteni. Minden másról úgy gondolja, az csak egy feladat, amit meg kell oldani.
Forrás: fete.hu, Pálmai Erika, Cikk
Fotó: Szabó Levente / Levision