A címben idézett gondolatot Porpáczy Attila atya mondta a Tolna Megyei Kirendeltség által szervezett Osztozón, a lelkigondozás és kísérés helyes szemléletmódjára utalva.
November 11-én a szekszárdi belvárosi plébánia műemlék épületében tartották a lelkigondozással (is) foglalkozó megyei munkatársaink találkozóját Posta Zoltán igazgató vezetésével. A meghívott vendég előadó a közeli Görcsöny községben szolgál, és igen nagy népszerűségnek örvendő római katolikus lelkipásztor: sokfelé hívják lelkigyakorlatokat, előadásokat tartani, mert fiatal kora ellenére hatalmas élettapasztattal rendelkezik. Jelenleg 28 (!) falut lát el egyedül. 31 évesen szentelték fel, előtte szociális munkás volt, és nem hívő családból érkezett. Magát „tanulatlan” papnak tartja, habár két diplomája van, inkább egy vagány srác képét mutatja, mintsem egy joviális papét: napszemüveget hord, sportol, fut, szereti az autókat. Reformpapnak tartják.
A nemrég elmúlt Mindenszentek és Halottak napja ünnepköréhez kapcsolódott gondolataival, mert ez az időszak a mi ellátottjaink számára a legérzékenyebbek egyike, de valamennyiünknek konfrontálódnia kell a realitással: az életünk véges, és nagy baj, ha csak túlélésre és nem hosszú távú célok követésére rendezkedünk be. Sok-sok saját életesemény felidézésével, filmélményekkel és humorral világította meg, hogy miként van jelen életünkben a szenvedés, a múlandóság és hogy miként adhatunk értelmet adni neki. Ez azok számára, akik az ellátottak közelében dolgoznak, kulcskérdés, mert nap mint nap szembesülnek vele a lelkigondozói munkában. Nehéz témákat vett elő az előadás és beszélgetés során, de eleven stílusa végig fenntartotta a figyelmet, és segített, hogy közelebb kerüljünk a múlandóság, öregség, szenvedés helyes értelmezéséhez.
Késmárki Zsolt társadalmi kapcsolatokért felelős referens
SZGYF Főigazgatói Iroda