Szívvel-lélekkel vállalt küldetés – Évi évek óta Kovács Linda legfőbb támasza

Zimányi Istvánnét, vagy ahogy mindenki ismeri, Évit, régóta összeköti az élet Kovács Lindával, a Viktor Integrált Szociális Intézmény Pest Vármegye sződligeti otthonában élő speciális olimpikonnal. A kétszeres dédnagymama ma már Linda gondnoka, de kapcsolatuk jóval korábban kezdődött. Nemcsak a hivatalos ügyekben segíti, hanem a mindennapokban, a sportban és az élet kihívásaiban is mellette áll. Szeretetről, kitartásról és önzetlen segítségről beszélgettünk vele.

– Milyen a kapcsolatotok Lindával a mindennapokban?

– Nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk az évek során. Nemcsak a hivatalos ügyeket intézzük együtt, hanem a mindennapok örömeit és nehézségeit is megosztjuk egymással. Szinte családtagként tekintek rá, és mindig örülök, amikor időt tölthetünk együtt. Linda gyakran kijön hozzám Katalinpusztára. Itt szokott ebédelni, pihen egy kicsit, aztán futni megy. Van nálunk egy kis domb az erődnél, ott készült a Kékesre is, hogy szokja az emelkedőt, mert Sződligeten szinte teljesen sík a terep. Jó látni, hogy mennyire komolyan veszi a felkészülést, és mennyi örömét leli a mozgásban.

– Mióta ismered Lindát?

– Tízéves kora óta. A váci Simon Antal Általános Iskola konyháján dolgoztam, ahol sokat találkoztam vele és a testvéreivel. 1996-ban mentem oda dolgozni, és egészen a 2006-os nyugdíjba vonulásomig ott voltam. Már akkor egy nagyon szerethető, kedves kislány ismerhettem meg benne.

– Hogyan került újra közel egymáshoz az utatok?

– 2013-ban lett egy gondnokoltam, Attila. Miután az édesanyja meghalt, Sződligetre került, ahol Linda is lakott. Ott újra találkoztunk. Azóta nyolc-kilenc ottani ellátottal tartok nagyon szoros kapcsolatot. Színházba viszem őket, kirándulni járunk, és szinte minden nap bemegyek az otthonba.

– Mit jelent számodra ez a közösség?

– Nagyon sokat. Együtt kertészkedünk, gondozzuk a kertet, közösen ünnepeljük a születésnapokat és az ünnepeket. Tavaly például Linda testvére töltötte be a negyvenedik életévét. Nagyon összetartó csapat vagyunk. Jó érzés látni, hogy számíthatnak egymásra és rám is. Dávid Tamás intézményvezető is rendkívül segítőkész, sok támogatást kapunk tőle.

– Mikor lettél Linda gondnoka?

– A Covid idején, 2019-ben. Azért vállaltam el, hogy el tudjam kísérni a versenyekre, hiszen addig is nyolc és fél éven keresztül én jártam vele Budapestre a korcsolyaedzésekre.

– Ezek szerint a sportban is hosszú ideje mellette vagy.

– Igen, és nagyon jó érzés látni, hogy mennyi munkát tesz bele minden egyes versenybe. Nemcsak az eredményeket látom, hanem azt az utat is, ami mögöttük van.

– Sokan kérdezik, miért vállalod ezt a rengeteg feladatot. Mit szoktál ilyenkor válaszolni?

– Többen megkérdezték már, hogy mennyi fizetést kapok ezért. Azt szoktam mondani, hogy ezt nem lehet fizetésért csinálni. Én nem is tudnám. A gyámhivatalnál megkérdezték, vállalnék-e több gondnokoltat, lennék-e hivatásos gondnok, de nemet mondtam. Így, ahogy most van, nekem ez a jó. Ezt a feladatot becsülettel, szívvel-lélekkel végzem, és úgy érzem, ebben a formában tudom a legtöbbet adni Lindának és a többieknek.

– A sporteredményekre különösen büszke vagy?

– Nagyon. Tele van Linda szobájának fala érmekkel. Mindegyikbe belevésettem a nevét, a verseny dátumát és az elért eredményt. Ha ránézek azokra az érmekre, mindig eszembe jut, mennyi munka és kitartás van mögöttük.

– Honnan ered benned ez az óriási lelkesedés és segítőkészség?

– Otthonról. Édesanyánk egyedül nevelt fel bennünket, három gyermeket. Mindig kiállt a sérült emberekért, az elesettekért, de saját magáért is meg kellett küzdenie, hogy tisztességgel felneveljen minket. Nem volt könnyű élete. Talán innen van bennem is, hogy segíteni kell másokon, lélekkel, nem pedig anyagi megfontolásból.

– A férjed, István hogyan viszonyul ehhez az életformához?

– Nagyon támogató. A férjem ugyanolyan, mint én. Rendkívül türelmes ember, és tulajdonképpen ő tanította meg Lindát korcsolyázni. Nélküle sokkal nehezebb lett volna ez az út.

– Mit szólt a család, amikor egyre több időt fordítottál Lindára és az otthon lakóira?

– Teljesen természetesnek vették. Ismernek engem. Tudják, hogy nem tudok elmenni azok mellett, akiknek segítségre van szükségük. Mindig támogattak abban, amit csinálok.

– Nem igazán tudsz tétlenül ülni, ugye?

– Nem bizony. Mindig foglalkoznom kell valamivel. Szeretem, amit csinálok, és tudom, hogy az otthonban várnak engem. Addig csinálom, amíg bírom. Nekem is vannak problémáim, de igyekszem minél gyorsabban túljutni rajtuk, és elintézni mindent, amit kell.

– Kétszeres dédnagymamaként honnan van még ennyi energiád?

– Ezt sokan kérdezik. Talán abból, hogy szeretem az embereket, és örömet szerez, ha segíthetek. Amikor látom, hogy valaki boldog, hogy sikerül valami, amin sokat dolgozott, az engem is feltölt.

– Büszke vagy Lindára?

– Nagyon büszke vagyok rá. Láttam, honnan indult, és azt is, hogy hová jutott. Az edzője, Zsuzsi megígérte, hogy összegyűjti azokat az eseményeket, amelyek bemutatják Linda útját. Jó lesz egyszer végignézni ezt az utat, mert valóban nagyon messzire jutott.

– Mit jelent számodra Linda sikere?

– Azt, hogy érdemes hinni egymásban. Az ő története azt bizonyítja, hogy kitartással, szorgalommal és megfelelő támogatással nagyon sok mindent el lehet érni.

– Meddig szeretnéd ezt csinálni?

– Amíg bírom. Mert tudom, hogy számítanak rám. És amíg szükségük van rám, addig megyek, segítek, intézem a dolgaikat. Nekem ez természetes.

Készítette: Gajdos Erzsébet Borbála
SZGYF Sajtó