„A gyermeknevelésben a személyes példamutatás a legfontosabb”

Beszélgetés Bogdán Piroskával, a Zója Nevelőotthon volt lakójával

Bogdán Piroska gyermekotthonokban nőtt fel, meghatározó éveit az állami gondoskodásban töltötte. Immár hét éve dolgozik esetmenedzserként a Kaposvári GESZ Családsegítő és Gyermekjóléti Központjában, korábban tizenhat éven át a lakóhelyén családgondozóként segítette a rászoruló családokat, időseket, gyermekeket egyaránt, akik bizalommal fordultak hozzá, Úgy érzi, hogy hivatásával visszaadhat valamit a sok kedvességből, amit fiatal éveiben kapott. Életpályáról, hivatásról, családról, valamint az összetartozás fontosságáról beszélgettünk.

A bábozásnak köszönhetően megszámlálhatatlan helyen léptünk fel, és az előadásoknak mindenütt osztatlan sikere volt.

 Nagyon fiatalon lett a gyermekotthon lakója. Melyek az első emlékei?

Az első az, hogy Nagykanizsáról a csecsemőotthonból egy járvány alatt átkerültem Kaposvárra, ahol a betegszobán az ápoló Zsuzsa néni tejet akart velem itatni. Tudni kell rólam, hogy nem ez a kedvenc italom, még az illatát sem szeretem, ezért kiöntöttem az egész bögrével. Minden úszott a tejben körülöttem. Azóta sem kedveltem meg a tejet.

Gondolom, nem itt vált a nevelők kedvencévé. Milyen volt a kapcsolata az otthon dolgozóival?

Nagyon szerettem őket, kisgyermekkoromtól fogva neveltek. Cserfes kislány voltam, és selypítettem is, ezt pedig kifejezetten kedvelték bennem. Volt olyan nevelő, aki műszak után hazavitt az otthonába, és saját gyermekeként gondoskodott rólam. Ott voltam vele hétvégente, a következő műszakig. Egy dajkát különösen kedveltem. Rengeteg emlék megkopott az évek során, de arra tisztán emlékszem, hogy mindig kontyban hordta a haját. Természetesen nekünk több sem kellett, elkezdtük „kontyos” Zsuzsa néninek hívni megkülönböztetve ezzel a másik Zsuzsa nénitől. Ez a becenév annyira tartósnak bizonyult, hogy még akkor sem hagytuk el, amikor a hosszú fürtjeit rövidebbre vágatta. Többek között továbbtanuláskor miatta választottam az óvónőképzőt. Mindig, amikor kérdezték, hogy mi szeretnék lenni, én habozás nélkül azt feleltem: „kontyos” Zsuzsa néni!

Említette, hogy a nevelői mindig a tanulás felé terelgették, ők hívták fel a figyelmét annak fontosságára.

Igen, ez így van. Mindig azt mondták nekünk, hogy a tudást senki nem tudja elvenni tőlünk, és megtalálták az alkalmat, hogy ezt a lehető legjobban tudatosítsák. Természetesen bennünk is megvolt a tudásvágy, a barátnőimmel folyamatosan azon versenyeztünk, hogy melyikünknek van több ötöse, és ki írja meg jobban a házi feladatát. Motiváló közeg alakult ki az évek során, egészséges versenyszellemmel, ami mindig arra késztetett, hogy jobbak és okosabbak legyünk. Egymást húztuk felfelé.

Milyen volt a kapcsolata a társaival? Gondolom, a rengeteg közös élmény összekovácsolta a társaságot.

Annak idején százhúszan voltunk lányok az intézményben, ebből tízen voltunk egy évfolyamon. Együtt nevelkedtünk, együtt kezdtük el az óvodát, és együtt ballagtunk el az iskolából nyolc évvel később. Gyermekkorom legszebb pillanatai a bábszakkörhöz kötődnek, amelynek köszönhetően rengeteget utaztunk. A foglalkozások mindig jó hangulatban teltek, közösen készítettük el a bábokat, az előadásokat. Rengeteget nevettünk. Volt olyan, hogy a paraván mögött olyan hangosan kacagtunk, hogy Lujzi néninek, a szakkör vezetőjének öt perc szünetet kellett tartania, hogy megnyugodjunk. Megesett, hogy már azon nevettünk, hogy a másik mosolyog. Miután megnyugodtunk, csak utána tudtuk folytatni a próbákat.

Említette, hogy számos helyre eljutottak. Például hová?

A bábozásnak köszönhetően megszámlálhatatlan helyen léptünk fel, és az előadásoknak mindenütt osztatlan sikere volt. Ennek sikerén még televíziós felvételen is voltunk. Nyaranta Csillebércre, Zánkára és Balatonszárszóra vittek el minket a nevelők. Gyermekként a Balatonnál nem is kívánhatna jobb úticélt az ember. Később – mivel jól tanultam – zeneiskolába is beírattak. Minden álmom az volt, hogy zongorázzak, de sajnos ez nem valósulhatott meg, mivel túlkoros voltam, így trombitán kellett játszanom. Képzelheti, akkor harminckét kilogramm voltam, és azt a súlyos rézfúvóst kellett emelgetnem próbáról próbára. (mosolyog) Egy-két év alatt meg is edződtem rendesen, de nem panaszkodom, minden percét élveztem.

Korán talált Önre a szerelem, említette, hogy jövőre lesznek negyvenéves házasok. Adja magát a kérdés: mi a jó házasság titka?

1982-ben ismertem meg a páromat, és a következő év januárjában házasodtunk össze. Ebben a közel negyven évben megtapasztaltam, hogy a kapcsolatok legfontosabb összetevője a szívből jövő, őszinte kommunikáció. A legjobb házasságokban is vannak kisebb viták, a fő mindig az, hogy megtaláljuk a kompromisszumokat. Mi a párommal sosem a problémákon rágódtunk, hanem mindig a megoldást kerestük. Két gyermekemnek is mindig ezt mondtam, és úgy érzem, megfogadták a tanácsaimat.

a kapcsolatok legfontosabb összetevője a szívből jövő, őszinte kommunikáció.

Mesélne a családjáról?

A fiam 1983 áprilisában született, őt követte három évvel később a lányom, aki örökölte a ritmusérzékemet, ő népzene szakon végzett, és tanárként ezen a pályán helyezkedett el. Zenekarával egész Somogy megyében fellép, interaktív műsorukkal és a népzene dallamával nagy sikert aratnak.  Jelenleg minden szabad hétvégémet három unokámmal Zentével, Zsejke Rozinával és Barnabással töltöm.

Jelenleg a kaposvári családsegítőknél dolgozik. Miért tekinti hivatásának?

 Természetesen azért, mert segíthetek a családoknak, és folyamatosan látom a fejlődésüket. Az a filozófiám, hogy biztatni kell az embereket, és meg kell erősíteni őket abban, amit jól csinálnak. Mindenkiben meg kell találni a jót, és folyamatosan egyre nagyobb és nagyobb felelősséget kell rábízni, így egy idő után könnyedén veszi az akadályokat. A gyermeknevelésben a személyes példamutatás a legfontosabb; én a következetes gyermeknevelés híve vagyok. A gyerekek nagyon jó megfigyelők, ezért én hiába állítok fel szabályokat, ha én ezeket nem követem, akkor a gyerek szemében elveszítem a hitelességemet.

Milyen útravalót adna azoknak, akik ma állami gondoskodásban élnek?

Éljenek a lehetőségeikkel! A mai fiataloknak nagyon sok lehetőségük van rá, hogy felemelkedjenek. Élni kell a lehetőségekkel, és nem kell félni az akadályoktól, mert minden akadály leküzdhető egy kis segítséggel.

A mai fiataloknak nagyon sok lehetőségük van rá, hogy felemelkedjenek. Élni kell a lehetőségekkel, és nem kell félni az akadályoktól

Képek: saját fotók

SZGYF Sajtó