Lellei nyár, avagy fóti gyerekek a Balaton-parton

Kedden jó kedvvel kelünk a Nappal és kezdődik a második nap… a kenu szeli a Balatont és minket ringat a víz. Álmodjuk, vagy igaz talán, hogy ennyi halat fogunk – keszegek serege, ponty és kárász mind-mind eleség, a süllő is csak hal a tortán. Lett is olyan lakoma…és az esti kürtős kalács igazán jól esett a vásárban.
Aztán eljött a lecsós szerda bográcsban rottyantva egy kis kenuzással és pecával lenyomtatva és persze a szokásos esti fürdő is, na meg az éjszakai mólós peca… szúnyogok raja kergetett haza.

A csütörtök is olyan volt, mint a többi… semmi különös – fürdés a Balatonban, kenuzás és peca és peca kifulladásig, és az éjszakába-hajnalba nyúló halpucolás, meg a ránk száradt pikkelyek serege – hal lesz tán az ember gyereke?

Ha péntek, akkor cirkusz – persze csak este, mert az elefánt és teve akkor lesz kieresztve – csillog-villog a manézs és a gyermeki szemek kacagnak szaladva…micsoda egy őrült jó parádé! A késő esti séta, ráhangolt a kanapéra.

És már itt a szombat… cseréljük a kenut nagyobbra… kifut a Tünde, és mi rajta ülünk szemlesütve. Vakít a Nap, lemenőben aranyhidat rajzol a Balatonra… hiszen-hiszem… ez egy szentély, mely elröpít bút, bajt, gondot és a lelkünkbe martan hagy örök lenyomatot.

Vasárnapra véget ér a balatoni nyár… de Lelle visszavár.