Élni és szeretni tanítják a rájuk bízottakat – beszélgetés Tóth Gáborné kisgyermeknevelővel
– Ez az elismerés egy tevékeny életmű koronája. Honnan az indíttatás, hogy csecsemő- és kisgyermekgondozóként helyezkedjen el?
– A kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolában végeztem 1984-ben, s az első évfolyam végén bölcsődei gyakorlaton vettem részt. Ott szerettem bele a csecsemő- és kisgyermekgondozásba. Akkor már éreztem, hogy nekem gyerekekkel kell foglalkoznom. Érettségi után a Kaposvári Csecsemőotthonban kezdtem dolgozni, majd 1985. február elején áthelyezéssel a nagybajomi bölcsőde dolgozója lettem. A gyermekotthonban 1986-ban elkészült az új csecsemőrészleg, és az akkori igazgatónő, Hőgye Mihályné hívott oda dolgozni. 1994-től csecsemő csoportvezető gondozónőként dolgoztam. Úgy vélem, kollégáimmal mindig jó volt a kapcsolatom; véleményeimet és javaslataimat elfogadták.
– Mi óvta meg a kiégéstől?
– Talán sosem éreztem, hogy kiégtem volna, mert minden nap volt valami új kihívás, ami mindig előre lendített a feladatvégzésben. A továbbképzések is folyamatosan segítettek, és megerősítették a munkámat. 1998-ban elvégeztem a bölcsődei szakgondozói iskolát, aminek segítségével még szakszerűbben tudtam helytállni a szolgálatban.
– Aztán egy újabb időszak következett, amikor a kiskorú anyákról és gyermekeikről együttesen gondoskodó „baba-mama” csoportban tevékenykedett gyermekvédelmi asszisztensként. Mire kellett megtanítani a lányanyákat?
– A csecsemőellátás után egy átmeneti kitérő kapcsán, a bárdudvarnoki lakásotthonban találkoztam először lányanyákkal. Nagy kihívás volt számomra, amikor Bodri-Széll Gabriella lett a lakásotthon-vezető, ám közös szakmai szál mentén haladtunk, s merültünk el az újabb és újabb feladatokban. Sikeresen újjászerveztük a lakásotthon életét és működését. Ez a másfél éves időszak remek alapot jelentett a későbbi tevékenységhez. A baba-mama csoportban két korosztály együtt volt jelen, és mindegyik gondozásra-nevelésre szorult. Az anyák mindennapi életre való felkészítése volt a cél. Meg kellett tanítani a háztartásban való eligazodást, a főzés, a mosás fortélyait; mindazokat a praktikákat, amelyek a későbbi, önálló életben hasznos lesz számukra. Arra ösztönöztük az anyákat, hogy gyermeküket szeretettel gondozzák és neveljék.
– Nem berzenkedtek a fiatal anyák a gyermekek okozta kötöttségek miatt?
– Nem, mert mindig mindenben megkaptak minden segítséget, a munkatársak maximális figyelemmel fordultak feléjük. Születésnapra, karácsonyra ajándékokkal leptük meg őket. Ünnepek előtt kicsit puhatolóztunk, hogy minek örülnének leginkább. Kirándulásokra, strandra, moziba és színházba vittük őket, és ezek a programok hatalmas élményt jelentettek számukra. Ittlétük idején folyamatosan élni és szeretni tanítottuk őket.
– A már kiröppent fiókákkal tartja-e a kapcsolatot? Miben kérnek segítséget?
– A baba-mamás csoportból kikerült anyák párszor írtak, de aztán elhalványult a kapcsolat, viszont, ha összefutunk az utcán, akkor odajönnek és örülnek a találkozásnak. Mesélnek mostani életükről, örömeikről, bajaikról. Születésnapomra és névnapomra mindig írnak néhány kedves szót, ami jólesik.
– Két éve Somogyban szükségessé vált 0-3 éves gyermekek számára férőhelybővítés, így visszakerült szeretett munkakörébe, újra kisgyermekek gondozását látja el, és az újonnan indult csecsemőcsoportokban az új munkatársak betanítását, mentorálását is örömmel végzi – immár nyugdíjasként. Hogy érzékeli: a gyermekvédelmi ellátórendszerben nevelkedőknek sikerül gyökereket és szárnyakat adni? Ezt Önöktől kell, hogy megkapják, hiszen a gyerekek s a fiatalok szülők nélkül nőttek-nőnek fel?
– Úgy vélem, hogy sikerül. E gyerek fejlődéséhez elengedhetetlen a szeretetteljes, odafigyelő, egyéni gondozás, mert minden gyerek más. Mivel ezt érzékelik a kicsik, ezért biztonságban is érzik magukat és kiegyensúlyozottak. A saját gondozónő és a mentorrendszer sokat segít, hogy mindez a legmagasabb színvonalon valósulhasson meg. Ez az alap ahhoz, hogy érzelmileg is fejlődjenek. Aztán majd következhet a szárnyalás…
– Mi a legfőbb ismérve egy szeretnivaló kisgyermekgondozónak?
– Az empátia és az elfogadás. Minden gyermeket önmagáért kell szeretni.
– Minden segítő hivatásban motiválóerő a hála. Olykor találkozott Ön is a hálával?
– Hála? Sohasem a háláért csináltam. Nekem elég volt az, hogy amikor megérkezem a csoportba, csillogó szemmel s örömmel fogadnak a gyerekek. Ez szavak nélkül is sokat jelent.
– Amikor becsukja maga mögött a gyermekotthon ajtaját, s elindul hazafelé, sikerül a munkahelyi feladatoktól is elszakadni, vagy azoktól soha nem lehet?
– Szerintem nem, mert ha valaki nem munkának, hanem hivatásának tekinti, amit csinál, akkor mindig maradnak kérdések a fejében az aktuális napról.
– Milyen családi háttér mellett végzi e szép, s immár elismert szolgálatot?
– Három felnőtt gyermekem van, egy fiam és két lányom. Fiam Angliában él már 15 éve; kamionsofőr. Neki két fia van, és évente egyszer látogatnak haza nyaralni. Nagyobbik lányomék, aki gazdálkodó, három fiút nevel. Mivel helyben él, ezért unokáim gyakran vannak nálam. Ilyenkor sokat játszunk, és a sütisütés sem maradhat el. Kisebbik lányom, aki tavaly ősszel ment férjhez, gyerekszakápoló; Pécsett dolgozik a gyermekklinikán. Minden ünnepkor együtt van a család, és örülök, hogy gyermekeim gyakran kikérik a tanácsomat a gyerekneveléssel kapcsolatban. Fiam egyszer azt mondta: „Úgy akarom nevelni a gyerekeimet, ahogy te neveltél.” Kell ennél nagyobb elismerés?
Lőrincz Sándor