„Egy hosszú pálya soha nem egyetlen ember története” – Beszélgetés Vasné Csányi Erikával, a Bérces Idősek Otthona és Támogatott Lakhatás Heves Vármegye intézményvezető-helyettesével
Hogyan kezdődött a pályafutása?
Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon a pálya választott engem, vagy én választottam a pályát? Gyermekkoromban édesanyám sokat betegeskedett, ez meghatározó tapasztalat volt az életemben. Gyerekként megtanultam, hogyan lehet a jelenléttel gyógyítani, vigasztalni… ez a ráismerés aztán egész életemben elkísért. A gyerekkori tapasztalat a továbbtanulási döntésemben is szerepet játszott, ezért választottam az egészségügyi irányvonalat.
Hol tanult tovább?
Egerben, az egészségügyi szakközépiskolában tanultam, majd munka mellett végeztem el a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola szociális szervező szakát. Ezután még OKJ-s és egyéb végzettségeket is szereztem, de mindvégig dolgoztam. Az első munkahelyem volt ez az intézmény.
Negyven éve van a pályán, és az intézmény is negyven éves. Ezek szerint a kezdetektől részt vesz az itt folyó munkában. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
Nem egészen a kezdetektől, hanem a megnyitást követően érkeztem, ’87 júliusában. A ’80-as években kevésbé a professzionális szakmai ellátás, inkább az intézményi jellegű munka volt előtérben. Akkoriban még több idő jutott az emberi szóra. Kevesebb volt a papírmunka, és több volt a valódi jelenlét az ellátottak körében.
Milyen munkakörben dolgozott?
Szociális ügyintézőként kezdtem, egy évig dolgoztam ebben a munkakörben. Itt hamar népszerűvé váltam, hiszen a fogyatékossággal élők számára én osztottam a zsebpénzt.
Az akkori főnővér, Ági néni, aki a mai napig a legfontosabb személyek egyike az életemben, vélhetően már látta bennem – az ő szavait idézve –a rátermettséget, a pálya iránti elkötelezettséget, ami okán rám bízta egy új részleg vezetését, amelyet a súlyos, halmozott fogyatékossággal élő személyek részére alakítottak ki.
Milyen ellátotti kör élt akkoriban az intézményben, és hogyan változott ez az összetétel?
Heves megyében a 80-as évek szociális intézményi szakosítási programjának köszönhetően kezdődött meg a fogyatékosokat ellátó intézményi hálózat kiépítése. Az épület eredetileg a helyi cementgyár építkezésén dolgozó honvédségi alakulat elhelyezését szolgálta, majd a kihasználatlanná vált épületegyüttest átalakítás, belső rekonstrukció után átadták a létesítendő szociális otthon részére. Az első lakókat 1986. március 20.-án fogadta az intézmény, akik a megye területén működő szociális otthonokból kerültek ki.
Az intézményt 310 férőhelyesnek tervezték. 230 férőhelyen középsúlyos, súlyos értelmi fogyatékossággal élő, 80 ágyon időskorú lakókat tudtunk fogadni. Jelenleg 180 férőhelyen ápolunk és gondozunk időskorú ellátottakat. A fogyatékos személyek rehabilitációs intézménye 25 férőhelyes. A Támogatott Lakhatás 15 házban, 156 férőhelyen biztosít ellátást a fogyatékossággal élő ellátottaink részére.
Hogyan alakult a további pályafutása, a ’90-es, illetve 2000-es években?
Ahogy említettem, 1988-ban osztályvezető ápoló lettem, majd vezető ápoló helyettesként, 2005-2016-ig vezető ápolóként dolgoztam. 2013-tól intézményvezető-helyettes vagyok.
Milyen meghatározó pillanatokra emlékszik ezekből az évtizedekből?
Nagyon sok élettörténet van, amit megéltünk, és az intézmény átalakulását is nyomon követhettük. Például azt a folyamatot, hogy miképpen vált az ápolási modell segítő szakmai modellé. Ez egy hosszú folyamatot jelentett, aminek az elején azt mondta egy ellátott: „Csinálja meg az ágyamat, hiszen azért van itt.” Mi pedig erre azt válaszoltuk: „Igen, megcsináljuk, de mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?” Hosszú ideig tartott, hogy kialakítsuk és megtartsuk az ellátottak önállóságát, míg végül egy ilyen konfliktus sikerélménnyé vált, mikor az ellátott rájött, hogy ő maga is tevékeny részt vállalhat a saját életében. Ezek meghatározó élmények voltak, de persze az út, ami az átalakuláshoz vezetett, nem volt egyszerű.
Azok a pillanatok a legemlékezetesebbek, amikor egy ellátott ölelése, pillantása, mozdulata nekünk szól. Azt szoktuk mondani a kollégákkal, hogy ezekért a pillanatokért már érdemes volt felkelni. Nemrég például egy Down-szindrómával élő lakó, aki alig tud beszélni, odajött, és egy érintéssel adta tudtomra, hogy „fontos vagy nekem” – hát ezek a szép pillanatok.
Említette, hogy idővel egyre kevesebb lett a személyes kapcsolat, az ilyen szép pillanatok, és egyre több időt vett el az összetett adminisztráció.
A dokumentáció vezetése természetesen fontos része az ellátásnak. Az adminisztratív folyamatok egyszerűsítése hozzájárulhatna a hatékonyabb munkavégzéshez és a lakók személyesebb ellátásához. Én egyébként sem az irodai munkát szerettem, mindig sokkal szívesebben voltam az ellátottak között. Büszkén mondhatom, hogy ma is mindenkit ismerek az intézményben. Az az igazi felüdülés számomra, ha az ellátottak között lehetek. A papírmunka sokszor ettől az érdemi munkától veszi el az időt.
Az intézmény az országban az elsők között vágott bele a támogatott lakhatás megszervezésébe. Milyen nehézségeket okozott ez az úttörő kihívás?
A támogatott lakhatás megszervezésének egyik kihívása az volt, hogy az új szolgáltatás ne egyszerűen egy kisebb intézményként működjön. A Támogatott Lakhatás kialakításánál keresnünk kellett azokat a megoldásokat, amelyek a jogszabályi előírásoknak, a szakmai elvárásoknak, de legfőképpen a fogyatékossággal élő ellátottaink lakóösszetételét figyelembe véve megfelelnek az egyéni szükségleteknek.
Hogyan tudta összeegyeztetni a munkahelyi feladatokat a családi élettel?
Hála istennek szerencsés vagyok, a gyerekeim – egy fiú és egy lány, akik már felnőttek – szinte az anyatejjel szívták magukba a szociális érzékenységet, a fogyatékossággal élők iránti tiszteletet, az idősek iránti megbecsülést. Az igazságérzetüket ez meghatározta, és én ennek örülök. A férjem pedig ezt a csomagot kapta. Tehát úgy alakult, hogy az én családom valójában a nagy intézményi család részévé vált. A gyerekeimnek nem volt idegen, ha együtt mentünk kirándulni a fogyatékossággal élőkkel, olyannyira, hogy az iskolában a társaikat ők érzékenyítették.
Hogyan látja a szociális szféra, a segítő szakmák jövőjét?
Amikor jelentkeztem az iskolába, ennek a szakmának még nagy presztízse volt. Most már a képzésnél érzem a felhígulást. Azt tanácsolnám a pályára lépőknek, hogy az emberséget ebben a felgyorsult világban ne veszítsék el. Mindig is lesznek idős emberek, egyszer ők is megöregszenek, úgyhogy soha ne felejtsék el, hogyan kell viselkedni az idősekkel.
Ha a szakmát nézzük, itt gyökeres változásokra van szükség. A módszertani munkám során voltam olyan helyen, ahol szívfacsaró látvány fogadott. Egy ember, aki ledolgozta az egész életét, miért ne illethetné meg, hogy méltóképp töltse az időskor éveit? 1-2 ágyas, fürdőszobás, az egyéni szükségleteknek megfelelő környezetben?
A fogyatékossággal élő embereknél a támogatott lakhatás lehetősége egy nagyon jó szolgáltatás, de azt is el kell mondani, hogy az alapellátást figyelembe véve a szociális gyűrű hiánya problémát okoz. Nem mindenki városban él, nem mindenki tudja elérni ezeket a szolgáltatásokat. Az alapellátás fejlesztése szerintem fontos feladat lenne.
A szemléletbeli változás, az empátia, az odafigyelés, az ellátottakkal töltött tartalmas idő elengedhetetlen. Az intézmény nevében benne van az otthon szó. Akkor akik itt laknak, érezzék magukat otthon! A szakma presztízsét emelni kell, ami részben pénzkérdés, de nem csak az. A fiatalok közül, akik belépnek ide, nagyon sok a pályaelhagyó, és vannak, akik nem alkalmasak rá, hogy rájuk bízzuk az ellátottakat.
Jórészt 50 felettiek dolgozunk az intézményben, és amikor egy-egy időszakban úgy tűnik, hogy javulna a statisztika, akkor a fiatalok távoznak.
Ennek csak anyagi oka van?
Nem. Ez egy olyan munka, amiben komoly a fizikai igénybevétel és a pszichés megterhelés is. Ha megnézünk egy átlagos idősek otthonát, azt látjuk, hogy a 80–90 év közötti ellátottak teszik ki a lakók magas százalékát. Ők rendszerint összetett betegségekkel élnek, különleges szükségletekkel. Ha belegondolunk, hogy egy 40 fős gondozási részlegen egy éjszakás dolgozik, vagy a nappalos műszakban esetenként két ember, akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy egy munkatársnak a kötelező feladatellátáson túl mire van ideje? Amikor olvasok az újságban egy cikket, ami a szociális szféráról szól, akkor arra gondolok, hogy ha az újságíró akár csak egy órát töltene egy ilyen helyzetben, akkor már másképp írná meg azt a cikket.
Zárszóként: hogyan emlékszik vissza erre az elmúlt negyven évre?
Ahogy a jubileumi rendezvényen beszédemben is elmondtam: Egy hosszú pálya soha nem egyetlen ember története. Egy pálya találkozásokból épül fel. És vannak találkozások, amelyek valamiért különösen meghatározóvá válnak. A közösség, a munkatársi kapcsolatok ilyenek. Örömben, bánatban, a mindennapi nehézségek ellenére is egy közösséget alkottunk. Ez a közösség nagyon fontos megtartó erőt jelentett.