„Az életösztön mindennél erősebb” – Mindennapok a nyakcsigolyatörés után

Tehetségeink – Mikovics Dezső, A boldogság kék madara című irodalmi pályázat II. helyezettje

Mikovics Dezső Eppur si muove című novelláját II. helyezéssel ismerték el az SZGYF Esélyteremtési Főosztálya által kiírt irodalmi pályázatán. A boldogság kék madara című pályázat lehetőséget biztosított arra, hogy az ellátottak irodalmi alkotásokon keresztül mutassák meg, hogy mi foglalkoztatja őket, és mi jelenti számukra a boldogságot. Dezső, aki a MEREK lakója, a mozgás, a haladás öröméről írt. Műve irodalmi szempontból kiemelkedő alkotás, témaválasztásában pedig rendhagyó, mondhatni meghökkentő. Ő ugyanis négy és fél évvel ezelőtt négyvégtag-sérültté vált – egyszerűbben fogalmazva nyaktól lefelé lebénult. Derűs és kedves személyisége, élni és alkotni akarása átragyog azon a tragédián, ami történt vele. Az alábbi interjúban az életéről és a mindennapjairól kérdeztem.

A pályázatra küldött novellája azért is különleges, mert nem sugall szomorúságot, miközben a történet, amely mögötte húzódik, egyáltalán nem derűs…

Törekedtem arra, hogy ne szomorú novellát írjak. Nemcsak azért, mert a pályázat A boldogság kék madara címet viselte, hanem mert nincs sem értelme, sem jelentősége azt boncolgatni, hogy milyen ez az állapot, amelyben vagyok. Természetesen nem örömteli, de ez is egy életforma, ha meglehetősen korlátozott is.

Mi történt pontosan azon a tavaszi napon?

Azt szoktam mondani, hogy három bé betűs szó áll a hátterében, vagyis egy banális, biciklis baleset történt velem 2018 áprilisában. Egy pillanat műve volt az egész: füves terepen mentem normál tempóban, és egy kisebb gödör került az utamba. Csakhogy az a gödör úgy volt fűvel benőve, hogy nem lehetett látni. Belehajtottam, és rögtön megállt a biciklim, én átperdültem rajta, majd a bicikli is átperdült rajtam. A történtek utólagos felfejtése alapján a nyereg csapódhatott rá a nyakamra. Hiszen az esés nem volt nagy, és én nem betonra estem. Néhány percre elveszítettem az eszméletemet. Miután magamhoz tértem, rögtön tudtam, hogy baj van – és ezúttal valami egészen más, eddig soha nem tapasztalt baj. Már akkor képtelen voltam megmozdulni. Tehetetlen voltam, és éreztem, hogy nem vagyok a magam ura. Szerencsére a körém gyűlt segíteni vágyók között egy orvos is volt. Ahogyan kérdezgetett, rögtön meg tudta állapítani, hogy eltört a nyakcsigolyám, és intézkedett kórházba szállításom ügyében. Így kerültem az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe, másnap meg is műtöttek. Két csigolyámat kellett megerősíteni hat csavarral.

Ezt követően mi történt?

Egy hónapot töltöttem az intenzíven, tíz hónapot az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, az OORI-ban. Ezalatt az ottani szakemberek – orvosok, pszichológus, nővérek – , de a sorstársak is (saját tapasztalataik megosztásával) sokat segítettek rajtam lelkileg és testileg. Felerősödtem annyira, hogy már tudtam szépen ülni. De ez alatt az idő alatt az is kiderült, hogy az állapotom sajnos nem fog változni. Lehetett volna egy olyan forgatókönyv is, amely szerint csak deréktól lefelé bénulok le. De nem ez történt. Ezt követően kerültem a MEREK-be (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja), és azóta is ott lakom.

Hogyan tudta ezt feldolgozni? Egyáltalán fel lehet-e ezt dolgozni?

Amikor az emberrel valami visszavonhatatlan történik, akkor rengeteg mindent – tulajdonképpen az egész életét – újra kell gondolnia. Én is bejártam azokat a szakaszokat, amelyeken egy ilyen életesemény után mindenki végigküzdi magát. Kezdetben minden múltbéli szokást is, amely addig az életem szerves része volt, megtagadtam magamtól. A számítógépet sem akartam használni. Azt gondoltam, hogy ha már teljesen más életkörülményeim lettek, akkor legyen minden teljesen más, mint korábban. Tizenhat éven keresztül műszaki fordító voltam, angol és német nyelvű műszaki dokumentációkat és szoftvereket honosítottam. Mivel a számítógépet csak szemegérrel tudom kezelni, és sokáig tart egy mondatot leírni, ezért erre már nem merek vállalkozni. Tehát a balesettel a munkámat is elveszítettem. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy innentől kezdve már csak segítséggel tudok élni, bármit is szeretnék, azt nekem kérnem kell. Természetesen az ilyenkor szokásos kérdéseket is sokszor feltettem magamnak: „Miért pont velem történt ez meg?” „Mi lett volna, ha akkor nem ülök biciklire?” „Mi lett volna, ha aznap másfelé megyek?”  – de ezekre csak egy közhelyes választ találtam, amibe bele tudtam kapaszkodni.

Mi ez a válasz?

Az, hogy a sorsunkat úgysem kerülhetjük el. Nagyon elcsépelt igazság, de tényleg nem tudok jobbat. Valószínűleg így vagy úgy, de valami történt volna velem. Ugyanakkor mindazt, ami történt, teljes egészében feldolgozni: élethosszig tartó feladat lesz.

16 – Dezső az utóbbi időben elsajátította a szájjal történő festés technikáját

17 – Nonfiguratív művészet

18 – A színekkel és a formákkal örömmel kísérletezik

A MEREK-ben hogyan telnek a napjai?

Egy négyágyas szobában lakom. Néha jó, hogy ennyien vagyunk, mert eseménydúsabb így az élet. Néha természetesen hiányzik az az intimitás, amelyet egy saját otthon ad. Csak akkor tudok egyedül lenni, ha elhagyom a szobát, sőt az épületet is, és keresek magamnak egy helyet, ahol nézelődhetek, gondolkodhatok, tervezgethetek. Ugyanakkor jó az is, hogy délelőtt mindig részt vehetünk valamilyen foglalkozáson. Gyógytornász, pszichológus foglalkozik velünk. Mások járnak fejlesztő foglalkoztatásra, műhelymunkára. Mindenkinek van egy szociális munkás segítője, aki mindenféle ügyes-bajos és hivatali ügyek intézésében segédkezik, és olyanok is, akik kivizsgálásra kísérnek bennünket, vagy bevásárlásokban segítenek, míg a napi szintű ellátásban személyi segítők állnak rendelkezésünkre. A délutánok általában szabadok. Ilyenkorra időzíthetők a barátokkal, az ismerősökkel a találkozások, különböző programok. Természetesen haza is szoktam menni a családomhoz, akár hosszabb időre is. Ők már felkészülten várnak és gondoskodnak rólam.

Mi ad erőt Önnek a mindennapokhoz?

Az életösztön mindennél erősebb az emberben, és én tudom, hogy még szeretnék megélni és látni dolgokat. Erőt ad az is, hogy mivel van időm gondolkozni, így sokszor idézek fel szép emlékeket az életemből. Nagyon sokat számít a támogató környezet. Első helyre tenném a családomat: a három már felnőtt gyermekem és a feleségem törődését. A másfeledik helyre pedig az ellátó környezetet: az intenzív osztályt, az OORI-t, a MEREK-et. Nagy segítség volt az is, hogy – mivel a kezemet sem tudom használni – kaphattam egy olyan állvezérlésű kerekesszéket, amellyel nemcsak külső segítséggel tudok közlekedni, hanem egymagam is. Erről szól tulajdonképpen a novellám: a visszaszerzett szabadságról, amely a visszanyert önállóságról és a mozgás öröméről szól.

Térjünk is rá az írásra. Négyvégtag-sérültként hogyan ír?

Ebben nagy segítséget nyújt a technika, az úgynevezett szemegér. A laptop beépített kamerája lehetővé teszi, hogy a felhasználó az egérmozgásokat szemmozgással, a kéz használata nélkül vezérelje. A kattintás a szem egy adott ponton tartásával történik. A virtuális billentyűzetet is így lehet előhívni és használni. Gördülékenyen, de sajnos lassan lehet vele dolgozni.

Mikovics Dezső díjnyertes novellája:

Mikovics Dezső: Eppur si muove

Korábban is írt novellákat?

Nem, soha. Majdnem töröltem is azt a levelet, amelyben a pályázati felhívásról értesültem. Először nem érdekelt, aztán volt három álmatlan éjszakám, és kitaláltam, hogy mi lenne, ha mégis írnék egy novellát. Szépen formálódni kezdett bennem, hogy miről szólna, hogyan építeném fel. Azért is jött jókor ez a pályázat, mert előtte egy éven át sajnos olyan volt az állapotom, hogy csak feküdni tudtam. Egy évig semmi szórakozásom nem volt. Leginkább csak hangoskönyveket tudtam hallgatni.

Kedvet kapott ahhoz, hogy írjon még?

Igen, szívesen írnék. Bár tény, hogy hosszabb lélegzetű műveket nem olyan egyszerű megalkotni a már említett technikával. Ugyanakkor van egy másik művészeti tevékenység, amelyet egy ideje gyakorlok. Tanulom, hogy hogyan kell szájjal festeni. Igaz, egyelőre a könnyebb utat választottam (nevet): hívhatjuk nonfiguratív ábrázolásnak is, mert egyelőre színekkel és formákkal kísérletezem.

A kedvesség, a derű, a humor minden nehézség ellenére sem hagyta el Önt, vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, Ön nem hagyta el ezeket.

Az életben nagyon fontos a humor. Ráadásul az olyan bonyolult élethelyzetben, mint amilyenben én is vagyok, még inkább az. Nem mondom, hogy nincsenek rossz napjaim, és nem állítom azt sem, hogy mindig képes vagyok derűvel szemlélni saját állapotomat, de mindenképpen törekszem rá.

Szöveg és fotó: SZGYF Szervezetfejlesztési Osztály