„A kézművesség mindenkit megérint” – Interjú Szatmári Ferenccel, a fejlesztő foglalkoztatás elhivatott mesterével
Mit jelent Önnek ez a mesterség, és hogyan formálta az életét az, hogy másoknak is továbbadhatja a tudását?
Népi iparművész vagyok, cirokseprű-készítő, kosárfonó és fonottbútor-készítő szakoktató. Ez a mesterség a családomban generációról generációra öröklődött, nálunk mindenki ezzel foglalkozott. A tudást OKJ-s képzésekben, játszóházakban, valamint gyermek- és felnőtt kézműves táborokban adom tovább. Az évek alatt körülbelül 1400 tanítványom volt szerte az országban, sokan közülük a kézművesség révén olyan tudást kaptak, amellyel pénzt kereshetnek és megélhetéshez jutnak. Derecskén élek, onnan járok át Komádiba. Nagyon szeretek ide jönni, nekem ez a második otthonom. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra az volt, amikor az egyik ellátott azt mondta: „Feri bácsi, ha egyszer nem lenne hol laknod, nálunk a szobában mindig van egy helyed.”
Hogyan került kapcsolatba a komádi otthonnal?
Közel húsz évvel ezelőtt léptem át az otthon küszöbét, amikor azzalkeresett meg az intézmény vezetése, hogy lenne-e kedvem részt venni a fejlesztő foglalkoztatásban. Őszintén szólva nem sokat gondolkodtam rajta, mert úgy éreztem, itt valami egészen másra van lehetőség, mint amit megszoktam. Először cirokseprű-készítő képzést tartottam, majd néhány év szünet után ismét visszatértem az intézménybe. Azóta is heti két-három alkalommal járok be az Akácfa Otthon komádi telephelyére, és mondhatni, már olyan vagyok itt, mint egy állandó bútordarab. Ez vált az egyik legkedvesebb feladatommá, mert az ellátottak nyitottsága, őszintesége, és az a mód, ahogy a foglalkozásokra reagálnak, teljesen más, mint bárhol máshol.
Mi történik egy-egy ilyen alkalmon? Hogy kell elképzelnünk a foglalkozásokat?
Amikor megérkezem, már várnak. Vannak, akik előző nap megkérdezik, hogy mikor jövök. A foglalkozások mindig az ellátottak képességeihez és érdeklődéséhez igazodnak. Nagyon szeretik a természetes anyagokat, és hamar ráéreznek az alkotás örömére. A foglalkozások közös hangolódással kezdődnek. Előkerülnek az anyagok, és valami átkapcsol bennük, olyan ez, mint egy rituálé. A kezek dolgoznak, közben beszélgetünk, vagy csak hallgatunk. A kézműves munka számukra nemcsak feladat, hanem örömforrás. Elmélyülten dolgoznak, figyelnek, és ami a legfontosabb: büszkék arra, amit elkészítettek.
Melyik technika vagy munkafolyamat a legnagyobb kihívás számukra, és hogyan segíti őket ebben?
Az elméleti oktatáson már jó ideje túlvagyunk, így azt az ellátottaknak nem szükséges megismételni. Az anyagot előre előkészítem számukra, hiszen ők már alaposan elsajátították a folyamat műveleteit, és jól értik a szakmai kifejezéseket. A műveletek – mint a gyűrűfonás, karózás, oldalfonás, sövényfonás, copffonás vagy a szegés – rendkívül sokrétűek és összetettek, egyetlen kosár elkészítése komoly precizitást igényel. A felnőttképzésben is tanítok kosárfonást, és tapasztalom, hogy ezek a feladatok nem egyszerűek: például az ötpáros copfot sokan hónapok alatt sem sajátítják el teljesen. Ezzel szemben Ribárszky Gergő egyetlen bemutató után azonnal tudta fonni, a többiek pedig szintén hamar elsajátították. Velük dolgozni igazi öröm, mert megvan bennük a munkakedv és a pozitív hozzáállás, alig várják, hogy megkezdjük a foglalkozást. Ez a lelkesedés nagy sikerélményt ad számukra, és az általuk készített termékekben egyáltalán nincs szakmai hiba. Én maximalista vagyok, így nem engedhetek meg hibát sem magamnak, sem nekik. Ha ezeket a termékeket a Hagyományok Háza zsűrijéhez vinnénk, minden egyes alkotás megfelelne az előírásoknak, hiszen rendkívül magas színvonalú, minőségi munkáról van szó. Ezek az emberek nagyon büszkék arra, hogy az általuk elkészített termékeket az intézmény értékesíti, és a vevők szinte azonnal viszik a kész kosarakat. Ez a tevékenység nemcsak anyagi juttatást jelent számukra, hanem rendkívül nagy önbecsülést és motivációt is ad, amihez hasonlót nehéz más területen találni.
Van olyan történet, ami különösen megérintette?
Számomra minden egyes alkalom emlékezetes és értékes, mert az ellátottak valóban megbecsülik, amit létrehoznak, és nem tudnék egyetlen dolgot sem kiemelni közülük. Amikor kívülállókkal beszélgetek erről, gyakran alig hiszik el, mire képesek ezek az emberek. Van egy emlékezetes történetem, amit nagyon szívesen megosztok, mert számomra sokat jelent. Évek óta járok a Mesterségek Ünnepére, ahol többször is találkoztam egy hölggyel, aki minden évben visszatér hozzánk. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy tanítom-e is ezt a tevékenységet. Elmondtam neki, hogy igen, tanítom, méghozzá Komádiban, a szociális otthonban rendszeresen. Az említett hölgy, aki pszichológusként három budapesti kórházban is dolgozik, azt mondta nekem: „Ön egy igazi terapeuta.” Ez a visszajelzés számomra hatalmas megerősítés, és megmutatja, hogy az alkotás nemcsak kézműves tevékenység, hanem egyben gyógyító erő is lehet.
Hogyan látja az ellátottak fejlődését a foglalkozások során?
A változás nem mindig látványos, de nagyon mély. Javul a koncentrációjuk, fejlődnek a finommotorikus készségeik, és talán a legfontosabb: erősödik az önértékelésük. A legtöbb ellátott sokkal nyitottabb, bátrabb, mint amikor elkezdtük. És ami talán még fontosabb: önbizalmat kapnak. Azt érzik, hogy ők is képesek értéket teremteni. Ez mindent megváltoztat. Sokszor nem is a kész tárgy a legfontosabb, hanem az oda vezető út: a figyelem, a türelem, az önkifejezés megtapasztalása. A kézművesség számukra önkifejezés és terápia egyszerre.
Milyen támogatást kap ehhez a munkához az intézménytől?
Nagyon jó az együttműködés. Az intézmény részéről nyitottságot és elkötelezettséget tapasztalok. A munkatársak mindenben segítenek, legyen szó szervezésről vagy a foglalkozások előkészítéséről. Ez a fajta háttér elengedhetetlen ahhoz, hogy a munka valóban hatékony és hosszú távon fenntartható legyen.
Hogyan látja a fejlesztő foglalkoztatás jövőjét?
Azt szeretném, ha minél többen látnák meg ebben az értéket. Ezek az emberek nem sajnálatot, hanem lehetőséget érdemelnek. Hiszem, hogy a kézműves munka – különösen a népi mesterségek – kiváló eszközei lehetnek a társadalmi integrációnak. Jó lenne, ha a nagyközönség is megismerhetné, mire képesek ezek az ellátottak.
Kiállításokkal, vásárokkal, bemutatókkal szeretnénk megmutatni, hogy amit itt készítenek, az nemcsak szép, hanem szívből és lélekből fakad, valódi értéket hordoz.
Az interjú az Így teljes az életem c. magazinban jelent meg, 2025-ben. Készítette: Gajdos Erzsébet