„Ezen a pályán a pici siker is siker” – beszélgetés Barti Melindával
Mikor kezdett dolgozni a gyermekvédelemben, és hol kezdte a munkát?
A 90-es évek elején az egészségügyi pályáról érkeztem, elvégeztem egy általános ápoló és asszisztensi képzést, majd jelentkeztem a kórházba és a gyermekotthonba is. A gyermekotthon volt az, ami igazán megfogott. A gyakorlati időmet kórházban töltöttem, tehát volt már összehasonlítási alapom, de a szívemhez igazán a gyermekek álltak közel, úgyhogy itt kezdtem el dolgozni, 1992-ben. Az évek során képeztem magam, általános szociális munkás diplomát szereztem, mely szak választásánál ugyancsak a gyermekvédelem iránti elhivatottság motivált.
Milyen volt ez az intézmény a 90-es években?
Abban az időben ez az intézmény csecsemőotthon volt, ez azt jelenti, hogy újszülött kortól 6 éves korig voltak itt gyerekek. Ez akkor változott meg, mikor a ’97-es törvény életbe lépett, onnantól széles korhatárúvá tették az intézményt. Az Űrhajós Gyermekotthonban, ahol most is dolgozom, ettől fogva 18 éves korig kerültek be a fiatalok, addig csak kisgyermekekkel foglalkoztunk.
Egy hét csoportból álló intézményt kell elképzelni. A hét csoportba külön korcsoportokba voltak osztva a gyerekek. Egy csoportban, ahol körülbelül nyolcan voltak, egy korosztályból kerültek ki az ellátottak. Most ez már nem így van, tehát 3 éves kortól 18 éves korig is együtt vannak, egy lakásotthoni közösségben. Akkoriban ezek a gyerekek 6 éves koruktól továbbkerültek iskolás otthonokba. Most a törvény által hosszabb távon tervezünk olyanokkal, akik nem kerülhetnek haza, tehát most az állandóság biztosítása a cél.
Végig az intézményben dolgozott az elmúlt évtizedekben?
Majdnem. Szakmai vezetőként dolgoztam a 2-es számú lakásotthoni hálózatban, 2014-től 2021-ig. Ez persze ugyanúgy a gyermekvédelmi központhoz tartozik. Három lakásotthonról van szó, itt, a környéken és Nagykanizsán, valamint még két utógondozó lakásotthon tartozott a hálózatba. A kitérő után visszakerültem a hozzám nagyon közel álló gyermekotthonba.
Mennyiben jelentett más munkát, más kihívást az utógondozó lakásotthon?
Az utógondozó lakásotthonban 18 évet betöltött fiatalok voltak. Akik továbbtanulnak, 24 éves korukig, de egyes esetekben akár 30 éves korig is ellátásban maradnak. Akik pedig dolgozni kezdenek, ők 21 éves korukig élnek az otthonban. Ott is nagyon szerettem dolgozni, igaz, teljesen más feladatokat jelentett ez a munka. Az utógondozásban élő fiatalok már szinte felnőttek voltak, lassan kiléptek a világba, és ezt a kilépést, az életkezdést segítettük. A gyerekeknek, fiataloknak el kellett végezniük az iskolát, és támogatnunk kellett őket abban is, hogy az életvezetéshez szükséges praktikus dolgokat megtanulják. Hogyan kell elintézni a hivatalos tennivalókat, egy postai utalást, hogyan kell egy bankban elintézni az anyagi ügyeket… 18 év alatt a gyerekeknek legtöbb esetben a gyámok intézik az ügyeit. Természetesen tudnak ezekről a feladatokról, de mégsem ők végzik. 18 éves koruktól aztán már rájuk hárul ez a rengeteg tennivaló, és ebben segítségre van szükségük. Támogattuk őket, hogy elvégezzék az iskolájukat, segítséget igényel a munkakeresés, illetve az otthon megteremtése is. Az otthonteremtési támogatást felhasználva akár egy kisebb házhoz, lakáshoz való hozzájutásban is segíteni próbáltuk a fiatalokat. Úgy gondolom, ez a fajta gondoskodás a gyermekvédelemnek egy nagyon fontos feladata.
A lakásotthoni kitérő után visszatért az Űrhajós Gyermekotthonba, ahol a pályáját kezdte, és azóta is itt dolgozik. Mesélne erről?
A gyermekotthonunk jelenleg 42 férőhelyes, 4 csoporttal működünk. Vannak nálunk integrált csoportban gyermekek, ez azt jelenti, hogy 12 férőhelyes csoportban különleges szükségletű gyermekek normál szükségletű gyerekekkel együtt nevelkednek, széles korhatárban. A legkisebb gyerekünk négyéves, a legidősebb pedig már utógondozott, 18 éves. Van egy baba-mama csoportunk is, itt ugye nevelésbe vett anyukák gyermekükkel lehetnek együtt. Ők védett környezetben tudják nevelni a gyermeküket, segítjük, megtanítjuk őket a gondoskodásra, felkészítjük az anyai szerepre. Abban is támogatni próbáljuk őket, hogy ha nagykorúak lesznek, új életet tudjanak kezdeni, akár a párjukkal, akár a családjukba visszakerülve. Van még egy speciális, nyolc férőhelyes csoportunk is, ebben a csoportban a speciális igényű gyermekeink vannak. Itt arra kell gondolni, hogy magatartási problémás, esetleg szerhasználó vagy ADHD-s gyerekek élnek együtt, tehát akik más közösségben nem találták meg a helyüket, nem tudtak beilleszkedni. Nekik próbálunk támogató közeget nyújtani, több-kevesebb sikerrel. Tavaly például inkább több, mint kevesebb sikert élhettünk meg, hiszen a magatartási problémás gyerekeink nagyon szépen beilleszkedtek. Ugye már azt is sikernek könyvelhetjük el, ha iskolába járnak, ha sikerül felszámolni azokat a problémákat, melyek a beutalást indokolttá tették – a szerhasználatot, a magatartási nehézséget. Az is fontos, hogy a gyerekek kapcsolatot alakítsanak ki egymással, közösségben tudjanak élni, hogy ha majd visszakerülnek a korábbi gondozási helyükre, akkor megállják a helyüket.
Mióta Ön a pályán van, mi változott az intézményrendszerben, milyen újabb kihívások jelentkeztek ezen a területen?
A kilencvenes években, amikor csecsemőotthonban kezdtem dolgozni, mások voltak a nevelési irányelvek. Akkoriban még a Pikler Emmi-módszer szerint dolgoztunk, egy behatárolt nevelési tervet kellett tartanunk, egy behatárolt korosztályban érvényesítve azt. Most, a széles korhatár egy csoportban teljesen más nevelési kihívások elé állít minket. Korábban egy intézményesebb nevelési forma volt, most pedig inkább egyfajta családi mintát követünk. A vegyes csoportok egész más kihívásokat és lehetőségeket is adnak, hiszen például egy 14 éves látja, hogy mi a teendő egy 5 éves gyerekkel, akárcsak egy otthoni közegben. Annak idején egy csoportban nem volt például főzés, hiszen a konyháról kaptuk az ételt, most egy gyerek, egy fiatal az ételkészítéssel járó feladatokat is közelről megtapasztalja. Az intézményi létből a családi élet felé mozdultunk el, ez pedig a felnőtt életre való felkészítésnek egy fontos része. Arra neveljük a gyerekeket, hogy a társadalom hasznos tagjai legyenek. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy példát mutatunk nekik, és csak annyit kérünk, hogy hozzák ki magukból a legtöbbet, amit tudnak.
Úgy tudom, a családjában nem csak Ön dolgozik a gyermekvédelemben…
Igen, a párom gyermekvédelmi gyám, 2006 óta. Elkerülhetetlen, hogy otthon szóba kerüljenek esetek, problémák, de ez nem baj, hiszen így könnyebben megértjük egymást. Van, amikor az embernek egy nehezebb napja van, akkor azt otthon át lehet beszélni, és értő fülekre talál.
Nem okoz nehézséget a családi életben, hogy Ön egy olyan pályán dolgozik, ahol szinte mindig készen kell állni?
Az évek alatt ezt megszoktam, az én gyerekeim ebbe nőttek bele. Valóban, ez a munka nem reggel 8-tól délután 4-ig tart, mert a telefonom állandóan csöng, bármilyen probléma felmerülhet, vagy tanácsot kérnek a kollégáim, akár hétvégén is. Ilyen szempontból ez egy 0-24 órás munka, és nemcsak számomra, hanem az összes kollégám számára is. A párom ugyanígy dolgozik, gyámként, tehát ha valamelyik gyámoltjával hétvégén vagy éjszaka probléma van, akkor neki mennie kell, ellátni a törvényes képviseletet.
Ön szerint milyen képességek szükségesek ehhez a munkához? Kiknek ajánlaná, hogy a gyermekvédelmi rendszerben dolgozzon?
Úgy gondolom, hogy mi a személyiségünkkel dolgozunk, példamutatással, személyes támogatással tudunk eredményt elérni. Csak olyanoknak ajánlanám, akik erősnek érzik magukat, tisztában vannak önmagukkal, kialakult a személyiségük. Nagyon fontos az empátia. Nem sajnálni kell a gyerekeket, hanem megérteni az ő problémáikat, sőt, traumáikat. Ezeket a sokszor súlyos nehézségeket, traumákat meg kell érteni és tudni kell kezelni. Olyan emberekre van szükségünk, akik képesnek érzik magukat arra, hogy a sérelmekkel, traumákkal küzdő gyermekeinket gondozzák.
Mi jelenti a sikerélményt ezen a pályán?
Ezen a pályán a pici siker is siker. Ha egy gyermek elvégezte az iskoláját, szakmát szerez, egy jól sikerült nyári program nagy öröm és sikerélményt jelent. De azt is sikernek élem meg, ha egyikük odajön hozzám, és beszélgetünk. És aztán nagy öröm, ha egy gyermekünkkel felnőttként, akár szülőként találkozom. Ilyenkor sokszor hallom tőlük, hogy „Igen, Melinda néni, igaza volt…” Ez aztán igazán nagy sikerélmény. És ha már sikerélmény, nagy örömmel vettem a Miniszteri Elismerő Oklevelet is, azt, hogy a vezetőim erre felterjesztettek. Nagyon örültem neki, és nagy elismerésnek tartom.
Gratulálunk a kitüntetéshez!
SZGYF Sajtó