29 év a segítő szakmában – Beszélgetés Szabó Emesével, a Bérces Idősek Otthona és Támogatott Lakhatás Heves Vármegye intézményvezetőjével
29 éve dolgozik az intézményben. Mesélne a kezdetekről? Hogyan kezdődött a pályafutása?
A középiskolai időszakba kell visszamennem, ha a kezdetekről szeretnék beszélni. Akkoriban Egerben, az egészségügyi szakközépiskolában indult egy szociális asszisztensi képzés, világbanki támogatással. Ez egy új kezdeményezés volt, én a második évfolyamhoz csatlakoztam, 1989-ben. A hagyományos középiskolai oktatáshoz képest tényleg különleges volt, a szokásos tárgyak mellett tanultunk például személyiségfejlesztést, kommunikációs készségfejlesztést, tanulási készségek fejlesztését is, és megélhettük a szakma alakulását, jogi szabályozását, az intézményrendszerek kialakulását, átalakulását. Élmény volt, hogy a hagyományos középiskolai tanárok mellett a szakma akkori nagyjai is bekapcsolódtak az oktatásba. Ezekkel a szakemberekkel később a felsőoktatásban is találkoztam, az érettségi elnököm, Dr. Hegyesi Gábor például utána a tanszékvezetőm is volt. A középszintű végzettséggel el lehetett helyezkedni akár a családsegítőkben, idősellátásban, fogyatékosellátásban, átfogó ismereteket nyújtott a szociális területről, sok gyakorlattal, kézzelfogható tudással. Az akkori osztályomból szinte mindannyian ezen a területen mentünk tovább, én a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola szociális munka szakára jelentkeztem. Itt aztán végleg elköteleztem magam a segítő szakma mellett. Elsősorban a rehabilitáció és a gyermekvédelem szakterület érdekelt, és a diploma megszerzése után először a gyermekvédelemben kerestem munkát. Hozzáteszem, 9 évvel később aztán a Debreceni Egyetemen a szociálpolitika szakot is elvégeztem. Közben férjhez mentem, és Mikófalvára költöztünk, ami néhány kilométerre van Bélapátfalvától. Az itteni intézmény nem volt ismeretlen számomra, már a főiskola alatt is voltam itt gyakorlaton. Úgyhogy nem a gyermekvédelemben találtam munkát, hanem abban az intézményben, ahol azóta is dolgozom. Itt ragadtam cirka 30 éve.
Milyen munkakörökben dolgozott?
Először mentálhigiénés csoportvezető voltam, rögtön középvezetői pozícióba kerültem. A ’90-es években ez módszertani intézmény volt, frissdiplomásként bekapcsolódhattam a módszertani munkába. Az akkori rendszerben megyénként volt ilyen szakmai jellegű pozíció, a megyében lévő szociális intézmények szakmai munkáját segítettük, szakmai ellenőrzésben vettünk részt – szakmai programokat, szabályzatokat véleményeztünk, továbbképzési programokat szerveztünk, hírleveleket, szakmai kiadványokat szerkesztettünk. Először csak részfeladatot kaptam ezen a területen, de aztán főállásban is ezzel foglalkoztam, közel tíz évet töltöttem módszertani munkatársként. Aztán átalakult a rendszer, megszűnt a megyei hatáskör, és régiós szinten volt feladatunk a fogyatékosellátásban. Miután a módszertanos munkában egy szünet következett, ismét a mentálhigiénés csoportban dolgoztam, majd jött a kiváltási projekt, tíz évvel ezelőtt, amikor ez lett a feladatom. A támogatott lakhatásban szakmai vezető voltam, 2024 májusától pedig intézményvezetőként dolgozom.
Ha visszamegyünk a kezdetekhez, hogyan emlékszik az intézményre a pályakezdő évekből, illetve hogyan változott az intézményi élet, az ellátotti kör?
Az ellátotti kör csak arányaiban változott, mindvégig idősekről és értelmi fogyatékossággal élőkről gondoskodtunk. A kezdetekben80 férőhelyen voltak az idős ellátottak, és 230 férőhelyen ápoló-gondozó otthonként működtünk, középsúlyos, súlyos értelmi fogyatékossággal élőkkel. Az évek során az idősek otthona férőhelyeit bővítettük, a fogyatékosok otthonában pedig csökkent, ahogyan az igények és a lehetőségek megkívánták. Tíz évvel ezelőtt 180 férőhelyes lett az idősek otthona és 150 fővel kezdtük meg a kiváltást. Az idősek otthona iránt nagy az érdeklődés, folyamatosan 100 fő fölött vannak a várólistán, sajnos elöregedő térség vagyunk. Az is változást jelent, hogy a jelenkor idősei, akik idejönnek, sokkal rosszabb fizikai és mentális állapotban vannak, mint korábban. Azok az idősek kerülnek ide, akikről a család már nem tud gondoskodni, sok esetben kórházból érkeznek az ellátottak.
Az évtizedek alatt a gondozási szemlélet is sokat változott, pozitív irányba, a kórházi jelleget háttérbe szorítva.
A fogyatékosággal élők életében jelentős minőségi változás történt mind a tárgyi feltételeket, mind az életminőséget illetően. Közben a szakma iránti elhivatottság jelentősen csökkent.
Most ünnepelték a támogatott lakhatás bevezetésének 10 éves évfordulóját. Mekkora kihívást jelentett a kiváltás az intézménynek?
Úttörő kezdeményezés volt, hat intézmény vágott bele a nagy intézmény kiváltásának a TIOP-os programon keresztül, köztük mi is. Ahogy emlékszem, voltak kisebb szervezetek, akik akkor már létrehoztak támogatott lakhatásokat, de csak kicsiben, néhány fővel. Ilyen nagy volumenben még senki nem csinálta, hiszen öt településen 15 támogatott lakhatást szerveztünk, 150 fő részére. Bátorság és kitartás kellett hozzá, de az akkori igazgatónk, Tóth Erzsébet nagyon elhivatott volt. Persze féltünk a feladattól, féltettek is minket, de eldöntöttük, hogy belevágunk és megvalósítjuk.
Milyen akadályokkal szembesültek a megvalósítás során?
Sok probléma volt, de a legnagyobb nehézséget a lakosság ellenállása jelentette. Erre nem számítottunk, főleg azért, mert az intézmény már harminc éve itt működött, a helyiek ismerték a lakóinkat, és úgy gondolom, hogy mindig nyitottak voltunk, s résztvevői a helyi közösségnek. Nem gondoltuk, hogy ha családi házakba költözünk, az problémát fog jelenteni. Sajnos ezzel meg kellett küzdenünk a teljes projektidőszak alatt. De aztán amilyen hirtelen és váratlanul kipattant ez az ellenállás, olyan gyorsan el is múlt, mikor a lakók kiköltöztek a házakba, s jobban megismerték őket. Többen el is mondták, hogy szégyenlik az akkori negatív hozzáállást. Azóta is békés az együttélés, jó szomszédsági kapcsolataink vannak. Azt gondolom, mind az öt településen, ahol támogatott lakhatás van, elfogadtak bennünket. A kiváltás kapcsán a másik nehézséget a szervezetátalakítás és a szemléletformálás jelentette. A dolgozók nem szívesen váltottak az új helyzetben. A klasszikus ápoló-gondozó szerepből sokukat nehéz volt kizökkenteni, illetve az okozott nehézséget egyes kollégáknak, hogy itt kell hagyni az intézményt, a megszokott közösséget, és másik településre, más helyre kell menni dolgozni. Sok képzésen, beszélgetésen készítettük fel őket az új munkára. Aki teljesen ellenállt, az akkor elment, de aki a támogatott lakhatásba került dolgozni az többnyire megkedvelte, s szerintem már nem szeretnének visszamenni a nagy intézménybe. Hosszú idő volt, amíg a gondozókból segítőkké váltak, elfogadták, hogy nem klasszikus ápoló-gondozó munkakörben vannak, de úgy érzem, most már mindenki a helyén van.
Van utánpótlás, elegendő dolgozó?
Nem könnyű az utánpótlásról gondoskodni, nagy a fluktuáció, most is vannak szabad álláshelyek. Ugyanakkor az országos átlaghoz képest kisebb a létszámhiányunk. Inkább az jelent problémát, hogy szakképzettlen vagy alulképzett dolgozókat tudunk csak találni, illetve az újonnan érkező képzettek sem kitartóak, hamar váltanak. Nem megbecsült a szakma, túlterheltek a feladatokkal, így kevésbé vonzó. Amikor egy új munkatárson látjuk, hogy hosszabb távú lehet a kapcsolatunk, akkor legalább a szociális ápoló-gondozó képzés elvégzésére motiváljuk. Próbálunk olyan munkatársakat találni, aki felelősségteljesen, méltósággal bánnak az ellátottakkal, s legalább pár évre elköteleződnek, de ez egyre nehezebb.
Két éve dolgozik intézményvezetőként. Milyen kihívást jelentett ez az Ön számára?
Egyrészt jó, hogy ismerős a közeg, így a szakmai munka irányítása nem okozott problémát, másrészt furcsa érzés belehelyezkedni ebbe a pozícióba, ahol a munkatársak egy részét évtizedek óta ismerem, és a lakókkal is nagyon közvetlen a kapcsolatom. S most döntéseket kell hoznom és azokat elfogadtatnom. Talán a gazdasági terület átlátása volt a legnehezebb, mert korábban ezzel kevésbé foglalkoztam.
A rengeteg feladat, felelősség új helyzetet jelentett és jelent ma is. Mindig van új kihívás, amit meg kell oldani, amire reagálni szükséges, legyen az szakmai kérdés, vagy működtetési feladat.
Az épületekben a negyven éves infrastruktúra, a folyamatos állagmegóvás mindennapos teendőket igényel, valami mindig elromlik, valamit mindig meg kell csinálni. S a támogatott lakhatásokban is elmúlt tíz év, így a karbantartási feladatok ott is fokozottan jelentkeznek.
Jelentős az új munkatársak toborzása is: folyamatosan hirdetünk, folyamatosan interjúztatjuk a jelentkezőket. Jó lenne stabilizálni a fiatalabb kollektívát, mivel sokan nyugdíj mellett dolgoznak, illetve többen közelednek a nyugdíjazás felé. Mindent összevetve nem kis kihívás vezetőnek lenni.
Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a munkát a magánélettel, a családdal?
Az én családom nagyon rugalmasan állt a munkámhoz, egészen a kezdetektől. Akármelyik munkakörben is dolgoztam, a munkaidő végén igazán soha nem tettem le a munkát, ha mást nem is, a gondolatokat hazavittem. Ráadásul a közelben lakom, így bármilyen probléma adódott, vagy egy kolléga elakadt, hívtak, és mentem. Vezetőként pedig a 8 óra soha nem 8 óra munkát jelent. A 30 év viszont elegendő volt ahhoz, hogy a család megszokja: ez az életem része.
Nemrég tartotta az intézmény a jubileumi ünnepségét, a fennállásának 40., illetve a támogatott lakhatás bevezetésének 10. évfordulóját. Hogy sikerült ez a rendezvény?
A két jelentős jubileum alkalmából kétnapos rendezvénysorozatot szerveztünk, amely két helyszínen – a Bélapátfalvai Művelődési Házban és intézményünkben – valósult meg. A művelődési házba hívtuk a vendégeket – vezetőinket, együttműködő partnereinket, társintézmények képviselőit, s természetesen a lakóink és a dolgozóink képviselői is ott voltak. A programon mintegy 130 fő vett részt.
A második „Jubileumi Nap” az intézmény valamennyi lakója és dolgozója számára nyitott volt a közös ünneplésre, kötetlenebb formában.
Mindkét eseményen megemlékeztünk az elmúlt évek mérföldköveiről, köszöntöttük a legrégebbi lakókat és dolgozókat. Az idősek otthona és a támogatott lakhatás lakói is készültek műsorszámokkal, illetve vendégfellépőink (St. Martin és a Dobi házaspár) is voltak. Az ünnepi ebédek és ünnepi torták sem maradtak el, emlékfát ültettünk, s fotókiállítás és emlékkönyv is kihelyezésre került.
Azt gondolom, hogy a jubileumi események nagyon jól sikerültek, maradandó élményt nyújtottak a résztvevők számára, és hozzájárultak az intézmény közösségének összetartozásához, hagyományainak megőrzéséhez és jövőjének megerősítéséhez.
Gratulálok, és köszönöm a beszélgetést!