„Úgy érzem, a helyemre kerültem” – beszélgetés Kele Edittel
Hogyan kezdődött a szakmai pályafutása?
Egészen fiatalon, 1983-ban kezdtem el dolgozni a fővárosi Gárdonyi Géza úti csecsemőotthonban. Itt tanultam meg mindent a szakmáról, ami számomra a mai napig örökértékű maradt. Fontosnak tartom megemlíteni dr. Forrai Mária gyermekorvos/intézetvezető és dr. Dénes Zsuzsanna gyermek szakpszichológus nevét, akik nagyon nagy hatást gyakoroltak rám, tőlük tanultam meg a gyermekek jólétének fontosságát, a szakma szeretetét. Mai napig szeretettel gondolok rájuk.
Az ő biztatásukra elvégeztem a csecsemő- és kisgyermekgondozó, nevelő iskolát, és a továbbiakban szakképzett gondozónőként dolgoztam különböző csecsemőotthonokban 2015-ig. A Gárdonyi útiból az akkori vezető hívására mentem át a Völgy utcai intézménybe, majd később a Kalóz úti csecsemőotthonba. Néhány év múlva a Kmety utcai intézményben folytattam a munkát. Ez időszak alatt a fenntartó többször változott, ám a munkaköröm lényegében hosszú éveken át változatlan maradt, csupán a telephelyek módosultak.
Szerettem ezt a szakmát, talán a legszebb korszakban dolgoztam ebben a szférában. Sok kedves emlékem fűződik ezekhez az évekhez.
Több évtizedes tapasztalata van a csecsemőotthonokban. Mennyiben volt más ez a munka a 80-90-es években?
Akkoriban jellemzően nyolcas csoportokban voltak a kicsik, úgy volt meghatározva a csoportlétszám, hogy legalább 20 perc gondozási idő jusson egy gyerekre. Nem csak az alapvető ellátási feladatokra koncentráltunk, hanem volt egy kis idő arra, hogy szemkontaktust teremtsünk, hogy türelemmel kivárjuk a gyermekek reakcióit, hogy legyen idő mindenre, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges. Figyeltük, dokumentáltuk a fejlődésüket. Ennek fontosságára dr. Dénes Zsuzsa pszichológus nagyon nagy hangsúlyt fektetett, folyamatosan segített, tanított, támogatott minket ebben. A Pikler-módszer szerint dolgoztunk. Hetente tartottunk megbeszéléseket a csoportban, ha problémás esetek voltak, a pszichológus bejött, megfigyelt, és közösen találtunk ki megoldást. Közösen gondolkodtunk, segítettük egymást, és figyeltünk a gyerekekre. Egy csoporthoz három állandó gondozónő tartozott, a gyerekek pedig személyesen kötődtek a gondozókhoz. Az éjszakai műszakot akkoriban idősebb korú állandó éjszakások látták el (emeletenként egy), akiket a gyerekek jól ismertek, név szerint hívták őket, ha mondjuk éjszaka féltek, vagy segítséget kértek.
Ma már sokkal nehezebb, sokkal több a beutalt gyerek, több a gondozásihely-váltás, és a munkaerő-fluktuáció is sokkal nagyobb.
Az állandóság, a biztonságérzés az, ami a pályám kezdetén jellemezte ezeket az otthonokat. A gyerekek közül sokan voltak, akik évekkel később megkerestek minket a múltjukat kutatva (fiatal felnőttként), és mindegyikük szép emlékeket elevenített fel, a közös képeket, videókat nézve úgy érezte, hogy szeretetet kapott tőlünk. Ma annyira sok a személyi változás, hogy a most nevelkedő gyerekek a jövőben nem tudnak majd kihez visszamenni, csak a dokumentáció lehet számukra egy támpont.
A 22 éves pályafutása során nagyobb gyerekekkel is foglalkozott?
Jellemzően a 0-3 éves korcsoporttal dolgoztam, tehát a csecsemőotthoni korosztállyal. A pályafutásom vége felé előfordult, hogy testvérsorok esetén idősebb, óvodáskorú gyerekek is csecsemőotthonba kerültek, ez azonban már nem volt annyira harmonikus együttélés, a különböző korosztályok együttélése bizony sokszor megbontotta a békességet. Én legalábbis nem láttam az előnyét, hogy nagyobb gyerekek is voltak a kicsik között, akik nem ismerték egymást, kötődés nem volt köztük, csak vérségi kapcsolat. Akik családból érkeztek, sokszor káromkodtak, nem tartották be a rendet, hozva a bántalmazó családi mintákat, a kicsik pedig eltanulták tőlük a rossz példát. Persze megértettük a törekvést, hogy a testvérek együtt lehessenek, de nem volt könnyű feladat, mivel nem ehhez a korosztályhoz voltunk szokva, nem erre volt képesítésünk. Az elején még ágyaink, ruháink, eszközein sem voltak ehhez a korosztályhoz. A nehézségek ellenére szép emlékeket őrzök erről az időszakról is.
Végig gondozónőként dolgozott?
Gondozónőként kezdtem, aztán egy műtét miatt egy évre más munkahelyre kényszerültem. Visszahúzott a szívem, de már nem dolgoztam csoportban, átkértem magam a tejkonyhára, s csak néha segítettem be a gondozásba. Ebben az időszakban neveztek ki főnővér-helyettessé, majd gazdasági nővér lettem, ami felsőfokú végzettséghez kötött. Gyermekkori álmom volt, hogy óvónő legyek, és most itt volt az alkalom. Beiratkoztam az ELTE óvodapedagógus szakára. Ez már a 2010-es években volt, mai nevén a Sztehlo Gábor Integrált Szociális és Gyermekvédelmi Intézményben. A Kmety utcai csecsemőotthonban az összevonás után ketten voltunk gazdasági nővérek, ezért úgy döntöttem, hogy váltok. Az állandóság, ami biztonságot adott – a folyamatos összevonásokkal, változásokkal – már nem volt meg. Ez segített, hogy tovább lépjek. Már folyamatban voltak a főiskolai tanulmányaim, amikor pedagógiai asszisztensként helyezkedtem el a Művész úti óvodában, következő évben már óvodapedagógusként dolgoztam. Három évet töltöttem ott, és megint csak egy egészségügyi probléma miatt jöttem el. Az óvodában is nagyon szerettem dolgozni, de nem tudtam tovább maradni. Ezután egy kis szünet következett, egy évig recepciósként dolgoztam, de folyamatosan kerestem olyan helyet, ahol kamatoztatni tudom a tudásomat, vagy kapcsolódik valahogy az addigi munkáimhoz. A régi kollégáim szóltak, akik a TEGYESZ-ben dolgoztak, hogy van egy hely a fővárosi szakszolgálat Nyilvántartási Szolgálatánál.
2019. június 1-én léptem be, azóta itt dolgozom.
Nem volt nehéz a váltás?
Én nagyon szeretem a rendet, szeretek rendszerezni, sőt, szeretek írni, mondhatom úgy is, hogy grafomán vagyok. Úgyhogy nem volt nehéz, sőt, úgy érzem, a helyemre kerültem. Nem jelentett ez teljes elszakadást a korábbi munkámhoz képest, hiszen nagyon sok ismerős névvel találkoztam. A 22 év alatt rengeteg gyereket megismertem, gondoztam, ezek a nevek pedig visszaköszöntek a papírokból, esetenként visszatértek a múltjukat keresve. Akkor értettem meg, hogy milyen fontos a dokumentumok őrzése, visszakereshetősége, milyen fontos a minél pontosabb munka! A dokumentáció nagy részét, az adminisztrációs menetet felületesen bár, de már korábban is ismertem, csak azt nem tudtam, hogy ezt hogyan kezelik nagy számban. Szerencsére itt is nagyszerű tanítóim voltak, és egy csodás kollektíva segített kiigazodni a papírrengetegben.
Mivel foglalkoznak a Nyilvántartási Szolgálatnál?
A nyilvántartás, irattározás lényege, hogy a gyermekvédelembe került gyermekek személyes adatait rögzítjük, az őket érintő határozatokat, végzéseket, levelezést, fejleményeket kezeljük. Arról tudok beszélni, hogy a fővárosi nyilvántartás hogyan működik, mivel azt tapasztaltam, hogy kicsit mindenhol máshogyan van ez, mindenki kialakított magának egy saját rendszert, de a cél mindenkinek ugyanaz, eligazodni ebben a rendszerben. Amiben a mi módszerünk talán különböző, hogy mi minden szolgálat teljes levelezését kezeljük, iktatjuk, az összes kimenő és bejövő postát nyilvántartjuk. Minden gyereknek egy saját elektronikus irattára van, amit úgy kell elképzelni, mintha minden gyereknek egy saját mappája lenne, csak digitális formában. (A régi iratokat és a papíralapú eredeti dokumentumokat materiális mappákban, rendszerezve kezeljük.) Az itt lévő anyagok a szolgálaton belül dolgozó – csak megfelelő jogosultsággal rendelkező – munkatársak számára elérhetőek, akár otthonról is. Ez a Covid ideje alatt vált teljessé. A postán érkező, papíralapú dokumentumokat (mivel eredeti) a materiális irattárban is „lerakjuk”, de beszkennelve, digitális formában az elektronikus irattárba is bekerül. Az igazgatóságon és a nyilvántartáson dolgozóknak szerkesztési, a többi szolgálatnak csak betekintési joga van, átlátja az adott gyermekre vonatkozó teljes dokumentációt, de változtatni, beleírni, törölni nem tud.
Régóta működik ez az átfogó dokumentációs rendszer?
Van ennek előzménye, de amikor teljessé vált az elektronikus irattári rendszer, az a COVID időszakában volt. Akkor mindenki kapott otthonra gépet, és akinek nem volt muszáj, az nem járt a közösségbe. Meg kellett szerveznünk, hogy az iratok elérhetővé váljanak a lehető leghamarabb és eljussanak a címzettekhez. Ennek kidolgozásában, megszervezésében nagy szerepe volt a nyilvántartás akkori vezetőjének. Lassan kialakult, hogyan tudunk úgy együtt dolgozni, hogy nem vagyunk egy helyen. Telefonon és távoli képernyőelérés segítségével aztán rövidesen már ugyanúgy dolgoztunk, mintha együtt lennénk. Ebben az időszakban alakult ki ez a rendszer, amit most is használunk. Mondok egy példát: ha egy gondozott gyermek életében változás történik, mondjuk egy gondozásihely-váltás, akkor mi ezt azonnal rögzítjük a rendszerben, bekerül a gyermek digitális mappájába, innen az illetékesek számára e-mailben elérési útvonalat küldünk a dokumentumról. Így a címzett bárhol is van, azonnal betekinthet az adott iratba, azonnal rendelkezésére állnak az információk. De több feladatot látunk el a nyilvántartási ügyintézésen felül is. Az irattár kezelése, iratok kiadása, visszavételezése, ügyfelek (gyámok, más szolgálat dolgozói) kiszolgálása, tájékoztatása, segítése, személyes okmányok kiadása, és még sok minden más. Naponta körülbelül 200-250 irattal dolgozunk.
Az anyagok hivatali kapun, postai úton, e-mailen, kézben hozva érkeznek hozzánk
Mennyire maradtak meg a közvetlen emberi kapcsolatok ebben a munkakörben?
Én szerencsére jól tudom kezelni az emberi kapcsolatokat, szeretek a többiekkel dolgozni, együtt gondolkodni. Fontos számomra a jó légkör megteremtése, a támogató hozzáállás, mert az a tapasztalatom, hogy ilyen feltételek mellett jobb a teljesítmény! Jó kapcsolatunk van minden szolgálattal. A kölcsönös egymásrautaltság, a közös munka miatt ezek élő emberi kapcsolatok, amik napi örömöt jelentenek, sok pozitív visszajelzést kapunk! A mi feladatunk, hogy naprakészek legyünk, a kollégák így azonnal hozzájuthatnak a szükséges dokumentumokhoz – így lesz jól működő munkatársi közösség, hogy egymásért, egymással együtt dolgozunk. Segítséget adunk – segítséget kapunk!
Hányan dolgoznak az osztályon, és hogyan oszlik meg a tennivaló?
Jelenleg kilencen vagyunk, ebből egy megváltozott munkaképességű munkatársunk van, aki hallássérült és részmunkaidőben dolgozik, de teljes értékű tag. Mi úgy dolgozunk, hogy mindenkinek megvan a saját munkafázisa, így hatékonyabbak vagyunk. Tehát nem egyetlen ember foglalkozik egy irattal, hanem munkafázisonként osztjuk meg a munkát, minden munkafázisnak van egy „szakértője”, így kevesebb a hibázási lehetőség, mert figyelembe vehetők az emberi különbségek. Mindenki jól ismeri a saját munkafázisát, és világosan lehatárolhatók a tennivalók, így a felelősség is. Nagyon jó a közösség, mindent megbeszélünk, segítjük egymást. Mindenki kiveszi a részét a közös munkákból. A sikeres működés nélkülük nem lenne lehetséges. Az ő munkájuk, hozzáállásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az én elképzeléseim és vezetésem sikeres legyen!
Október 22-én vehette át a Miniszteri Elismerő Oklevelet. Hogy érintette Önt ez az elismerés?
Mikor tudomást szereztem róla, nagyon meglepődtem, hiszen mi háttérmunkát végzünk, alig látható a munkánk. Alapot adunk az összes szolgálatnak, de hogy úgy mondjam, el vagyunk dugva a szemek elől. Ha a gyermekvédelem képviselőiről van szó, csak a legritkább esetben jut eszébe valakinek egy nyilvántartási dolgozó. Ezért különösen megtisztelő volt ez a jelölés. Farkas-Karsai Péter területi igazgató úr mindig hangot ad annak, hogy mennyire fontos a mi munkánk, de azért váratlan volt, és nagyon meghatódtam, mikor kiderült, hogy felterjesztett erre az elismerésre. Ezúton is köszönöm a főváros vezetőségének és minden munkatársamnak a szeretetét és együttműködését! Úgy gondolom, sokan megérdemelnének hasonló elismerést a szolgálatnál.
Gratulálok, és köszönöm a beszélgetést!