„Talán voltak olyanok, akiknek tudtunk adni valamit” – beszélgetés Kiss Károllyal
Mesélne a pályakezdéséről?
1985-ben érettségiztem, majd elhelyezkedtem Bakonyoszlopon, a gyermekotthonban, ami akkor még a kisegítő iskola és diákotthon nevet viselte. Frissen érettségizett, tapasztalatlan fiatalként kerültem az intézménybe, ahol 20-22 éves gyerekek is voltak. Kaptam egy szolgálati lakást a gyermekotthonban, úgyhogy gyakorlatilag a gyerekek között éltem az életemet. Az itt dolgozó kollégák, akik nálam idősebbek voltak, nem csak hogy elfogadtak, hanem befogadtak, irányítottak és segítettek is. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy még mindig itt vagyok, július 15-én immár 40 éve. Azóta fenntartók változtak, intézmény-összevonások voltak, de nekem még mindig közöm van Bakonyoszlophoz és a gyermekvédelemhez.
Hogyan alakult a pályafutása ebben a 40 évben? Változtak a munkakörök, amikben dolgozott?
Először képesítés nélküli nevelőként kerültem a rendszerbe. Akkor ez még lehetséges volt. Egy év után átkértek Veszprémbe, az akkor nyíló foglalkoztató iskola és diákotthonba, ott töltöttem három évet, ahol középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam, szintén képesítés nélküli nevelőként. Majd ’89-ben megházasodtam, ekkor tértünk vissza Bakonyoszlopra. Itt a nevelőség mellett tanítottam is a belső iskolánkban, technikát, testnevelést, matematikát, szakmai ismereteket… mindent, ami jött. A 2000-es évek elején aztán jelentkeztem főiskolára, Fehérvárra, de mivel az fizetős iskola volt, magas tandíjjal, sajnos nem tudtam befejezni. Közben ugyanis született már négy gyermekem, két ikerfiam és két ikerlányom. A családommal az intézmény szolgálati lakásában laktunk.
Továbbra is Bakonyoszlopon?
Igen, Bakonyoszlopon éltünk. 2000-ben volt két tűzeset az intézményben, novemberben és decemberben, akkor költöznünk kellett, mivel leégett a fejünk fölött a szolgálati lakás. Ezután megint jelentkeztem főiskolára, ezúttal Győrbe, az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola szociálpedagógia szakára, amit 2008-ban végeztem el. A munka és a család mellett tanultam, és büszke vagyok rá, hogy nem rontottam vizsgát. Ezután rögtön jelentkeztem a szociálpedagógiához kapcsolódó szakvizsgára, 2009-ben pedig meg is lett a szakvizsgám. Ezután neveztek ki lakásotthon-vezetőnek az intézményhez tartozó, bakonyszentkirályi lakásotthon élére.
Mennyi időt töltött a lakásotthonban?
2004-ben nyitottak ezek a lakásotthonok, mikor elkezdtem a főiskolát. Én akkor, ahogy említettem, a bakonyszentkirályi Fenyő lakásotthonba kerültem, de mivel ott nem tudták biztosítani a vizsgákhoz és tanulmányokhoz szükséges szabadságokat, egy időre visszatértem a bakonyoszlopi intézménybe. A diplomám után, 2009-ben mentem újra a Fenyő lakásotthonba. Ez a legsikeresebb időszak volt a pályámon: nyolc gyerekből szinte mindenki szerzett szakmát vagy érettségit. 2014-ben mesterpedagógus lettem, és mivel az Oktatási Hivatal szakértőjeként is dolgoztam, már nehéz volt ellátni a nevelői feladatokat, úgyhogy a lakásotthoni munkám ilyen formában véget ért, és fejlesztő pedagógus lettem, egészen 2022-ig.
Közben többféle képzésen is részt vett.
Igen, a Szegedi Tudományegyetemen elvégeztem egy szakértői képzést, ahol pedagógusminősítési, illetve tanfelügyeleti elemző szakértő lettem. 2022-ben egy holland-magyar intézményvezető-képzésen végeztem, ezenkívül az NSZI-n keresztül részt vettem egy oktatói-tréneri képzésen is. Azóta trénerként, oktatóként is közreműködöm különböző szakmai képzéseken, országszerte. 2022-ben kértek meg rá, hogy a gyermekvédelmi központ szakmai intézményvezető-helyettesi pozícióját vállaljam el, 2024 szeptemberétől pedig mint megbízott intézményvezető tevékenykedtem. Most újra fejlesztő pedagógus státuszban dolgozom, de a munkaidőm egy részét a mentorálás teszi ki.
Milyen mentorálást kell elképzelni?
Rengeteg új dolgozónk van, az ő beilleszkedésük segítéséről van szó. Mivel kifejezett mentor állások nincsenek, ezért ezt így oldjuk meg. Egyrészt a gyerekekkel vagyok, mint fejlesztő pedagógus, másrészt pedig valamennyi telephelyünkön foglalkozom az új felvételes dolgozókkal. Ez egy többrétű tevékenység, egyrészt betanítást jelent, másrészt az új dolgozók megerősítését, hogy valóban maradjanak a pályán. Bár elég nagy a fluktuáció, de azért vannak, akik jönnének, folyamatosan vannak jelentkezőink. Én igyekszem megtenni mindent, hogy az új dolgozók beváljanak.
Fejlesztő pedagógusként milyen feladatai vannak?
Fontos különbséget tenni, hogy mit jelent a fejlesztő pedagógus a közoktatásban és miben más a gyermekvédelemben, hiszen ez két különböző tevékenység. A gyermekvédelemben elsődlegesen programszervezéssel, szabadidő-szervezéssel, a tanulás segítésével foglalkozunk. Persze a hagyományos értelemben vett fejlesztő pedagógiai munka is van, felzárkóztatással, de nem ez az elsődleges feladat. Fejlesztő pedagógusként öt lakásotthon tartozik hozzám, mind az öt helyen nyolc gyermek él.
Ön szerint – 40 év tapasztalata alapján – mi változott az intézményrendszerben? Mennyiben mások a problémák, a feladatok?
A teljes világ megváltozott, mások a körülmények, és mások a gyerekek is. A gyerekek kezelése most sokkal nehezebb. Úgy látom, hogy az a fajta tisztelet, ami a gyerekek részéről a felnőttek felé irányul, korábban megvolt, ma már alig érzékelhető. Sokkal nehezebb őket irányítani, sokkal nehezebb a jó útra terelni. Ezért részünkről is egészen más nevelési módszerekre, hozzáállásra van szükség, és nem csak az újonnan érkező dolgozóknak van szükségük a képzésekre, fejlődésre, hanem a régieknek is. Nagyon nehéz nevelési feladatokat tapasztalunk, és ez nem elsősorban a gyerekek hibája, nagyon sok minden következik a megváltozott környezetből. Megváltoztak a családok is, egyre több a különleges szükségletű, a kettős szükségletű gyermek, illetve egyre több a nagyon fiatal, akár egyéves korú gyermek a rendszerben.
Önt a nehézségek ellenére mi tartotta a pályán ilyen hosszú ideig?
Hogy az ember meg tudjon maradni a pályán, vagy akár ebben az intézményrendszerben, annak három pillére van. Az egyik az elhivatottság, ami sokkal többet jelent, mint akár a diploma, akár bármilyen iskolai papír. A másik pillér a támogató család, a szeretteink, akik megértik, hogy ritkán vagyunk otthon. Számomra akkor volt ez különösen fontos, mikor a munka mellett tanultam is, ez nem ment volna egy megértő család nélkül. A harmadik pillér pedig az olyan kollektíva, ahol jól lehet dolgozni. Szerencsére mindig remek kollégák mellett dolgozhattam. Ezenkívül számomra még komoly megerősítést jelent, hogy mikor fejlesztő pedagógusként visszatértem, és találkoztam a gyerekekkel, ők ugyanolyan ismerősként üdvözöltek, megöleltek, éreztem, hogy szeretnek. Mindig azt mondtam, hogy addig szabad ezzel a munkával foglalkozni, amíg ha bemegyek valahova, azt mondják nekem: „De jó, hogy jött!” Nálam szerencsére ez még megvan.
Jellemző, hogy visszalátogatnak vagy visszajeleznek az intézményrendszerből kikerülő gyerekek? Lehet követni az ő életútjukat?
Nagyon sok régi gyerekemmel tartom a kapcsolatot. Vannak olyanok, akikkel negyven év távlatában is tudunk egymásról – ebben a Facebook is sokat segít –, illetve sokan visszajönnek, látogatnak. Persze vannak olyanok is, akik teljesen eltűntek. Egyszer nekiálltam számolgatni, és arra jutottam, hogy 40 év alatt több mint ezer gyerek került ki a kezeim közül, nagyjából a 25 százalékukról a mai napig tudok. Talán voltak olyanok, akiknek tudtunk adni valamit, ami megmaradt. Nem volt hiábavaló.
A családja nyilvánvalóan nagy megtartó erővel bír az Ön számára. Így van?
Nagyon büszke vagyok a családomra, most már nem csak a négy gyerekemre, mivel van egy unokám is. A mai napig nagyon sokat együtt vagyunk, a szabadidőnket együtt töltjük, együtt járunk nyaralni… Azonkívül, hogy a családommal, az unokámmal foglalkozom, számomra a kikapcsolódást a főzés jelenti. Most már harminc éve minden hétvégén én főzök a családnak, az összes születésnapi tortát én készítem. Most kezdődik a bográcsszezon, ilyenkor nem csak a szűk családnak főzök, hanem hirtelen 30 fősre duzzad a társaság.
Köszönöm a beszélgetést, és gratulálunk az elismeréshez!
SZGYF Sajtó