„Mindig is segíteni akartam” – beszélgetés Rumszauer Ferencnével
Hogyan került erre a pályára? Milyen indíttatásból választotta a segítő szakmát?
Kezdetben ápolónő szerettem volna lenni, egészségügyi szakközépiskolába jártam, rövid ideig dolgoztam is az egészségügyben. Az alapvető indíttatás számomra a segítő szándék volt, hogy segíteni szeretnék az elesetteken, segíteni azokat, akik a támogatásomra szorulnak. Ez indított engem a segítő szakma felé. Fiatalként természetesen e mögött nem volt egy kiforrott elképzelés, de az egészségügy, majd a szociális terület egyértelmű irányt jelentett.
Bóly településen, a Baranya Megyei Egészségügyi Gyermekotthonban dolgozott. Milyen munkakörben kezdte a pályafutását?
Gondozónőként kezdtem a pályafutásomat, és aztán haladtam felfelé azon a bizonyos létrán. Valóban gyermekotthonban dolgoztam először, és bár ez idővel változott, a gyerekek mindig is közelebb álltak hozzám. Itt fogyatékossággal, halmozott, súlyos fogyatékossággal élő gyermekekről gondoskodtunk, főleg ezekbe a csoportokba osztottak be. Időközben aztán ezek a gyerekek felnőtté váltak, és még mindig itt élnek, csak az intézmény neve változott.
Fiatalként került erre a nehéz területre. Az emlékei szerint milyen érzéseket élt meg, mikor bekerült az intézménybe?
Természetesen ez számomra is egy addig ismeretlen világot jelentett. A meglepődésre, rácsodálkozásra emlékszem, hogy így is élnek emberek, ilyen intézmények is léteznek. Ne felejtsük el, hogy akkor a települések életétől eléggé elzártan éltek a szociális intézmények ellátottjai, a fogyatékossággal élők. Én a szomszéd településen nem sokat hallottam a bólyi intézményről, valóban egy ismeretlen világ volt számomra. Ugyanakkor azt gondolom, hogy hamar el tudtam fogadni ezt a helyzetet, a lakókat, és magamat is hamar el tudtam fogadtatni. Főleg édesanyám korabeli kollégák dolgoztak az intézményben; amikor én bekerültem ebbe a közösségbe, magázódtam a munkatársakkal.
Nehéz volt az első időszak? A betanulás időszaka?
Én egészségügyi végzettséggel kerültem az intézménybe. Akkor még nem különült el az egészségügyi és a szociális képzés, a kollégáknak akkoriban egészségügyi gyermekotthoni gondozói végzettsége volt. Igazából a szociális területre adaptálható képzés még nem is létezett. Úgyhogy az én általános ápolói asszisztensi végzettségemmel nem lógtam ki a sorból, úgy gondolom, a tudásommal sem, úgyhogy viszonylag jól és könnyen be tudtam illeszkedni. Mindezzel együtt az első két-három hét nehéz volt, de úgy érzem, kitartó voltam, és megálltam a helyemet.
Hogyan tudta összeegyeztetni a hivatását a családi élettel?
Valóban egybeesett a pályakezdésem időszaka a családalapítással. 1984-től dolgoztam az intézményben, majd férjhez mentem, és Nagykanizsára költöztünk. 1986-ban tértem vissza Bólyra, ekkor véglegesítették a státuszomat. Ekkor még, a férj-feleség viszonyrendszerben nem okozott problémát, hogy műszakozni kell. ’87-től maradtam otthon a gyermekeimmel, 7 évig, hiszen három gyermekem született. Valóban elég nehéz gyerekes anyaként összeegyeztetni a két műszakot a családi élettel. A kollégáim közül többen el is mentek emiatt, sokan átkérik magukat egyműszakos állásba. A munkatársakkal mindig igyekeztünk megoldani a gyerekes anyukák problémáit, figyelmesen kezelni a beosztás körüli problémákat. Azért nem egyes szám első személyben beszélek erről, mert a saját példámból nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Engem ugyanis, amikor ’94-ben visszamentem dolgozni, már intézményvezető főnővérként hívtak. Úgyhogy én már egyműszakos állásba tértem vissza, és nem szembesültem a műszakozás nehézségeivel. Más típusú nehézséggel ugyanakkor találkoztam, hiszen ekkor már végeztem az egészségügyi főiskola diplomás ápoló képzésén, majd folytattam egyéb felsőfokú képzéseimet. A tanulás, a munka és a magánélet összeegyeztetése tényleg nem volt könnyű.
Az 1990-es évek elején járunk. Hogyan változott az intézményi élet a rendszerváltás után?
Nyitottunk a külvilág felé. Oldódott a korábbi zártság, és kevésbé lett tabutéma ez a terület, mint korábban volt. A fogyatékosság bizonyos értelemben ma is tabutéma, de korábban sokkal inkább az volt. A külvilághoz kapcsolódás, a település életéhez való kötődés sokkal erősebb, az idő múlásával egyre nyitottabbá vált az intézmény. Nem mondom, hogy zárt falak között éltünk, hiszen a lakókkal mindig jártunk ki sétálni az intézményt körülölelő parkba, de az a fajta érdeklődés és nyitottság, ami ma tapasztalható, még nem volt, folyamatosan alakult ki. A ’90-es évektől enyhült a zártság, de az akkori állapotok a mai helyzettel még mindig összehasonlíthatatlanok. Azt gondolom, hogy a továbbiakban is ez volna a cél: megmutatni magunkat, megismertetni magunkat. Az érzékenyítésről, képzésekről nem is beszélve. Igenis be kell vinni az intézményeinkbe a gyerekeket, közös programokat kell szervezni. A helyi közösségi életben való részvétel mindenkire jó hatással van, az ellátottakra és a dolgozókra, a faluban élőkre is. Nekünk, Bólyon nagy szerencsénk, hogy a település közepén élünk, annak ellenére, hogy ez egy kastélyépület, egy volt uradalmi terület. Az intézmény előtt jönnek-mennek az emberek, csak kilépünk, és már a település szívében vagyunk – ez valóban nagyon nagy előny.
A kezdetektől jó a kapcsolat a településsel?
Nem mondom, hogy nem volt ellenállás, nem volt mindig pozitív a fogadtatás. Amikor a lakóotthonainkat indítottuk, ott bizony volt ellenállás az utcában, a helyiek petíciót írtak alá, és adták be a polgármesteri hivatalba. Ezek az ellenérzések aztán szépen lassan leépültek. Megismerve minket, rájöttek, hogy tőlünk nem kell félni, a lakók illedelmesen, kedvesen viselkednek velük. Most már vannak lakóink, akik rendszeres kapcsolatban állnak valamelyik falubelivel, vagy a templomban beszélgetnek, aktív kapcsolatban vannak a hívekkel, üdvözli őket a plébános. Hogy idáig eljutottunk, természetesen erőfeszítéseket követelt. Nyitottan álltunk a környékbeliekhez, kinyitottuk a kapuinkat, szívesen láttunk mindenkit, és mi is meglátogattuk a szomszédainkat, vagy éppen áthívtuk őket piknikezni. Ma már a város különböző rendezvényein szereplőként veszünk részt, a helyi óvoda, iskola, idősek otthona eseményeire hívják az intézmény lakóit. Közös programjainkkal gazdagítjuk a közösség életét.
Visszatérve a személyes életúthoz: 2011-től kapott intézményvezetői megbízást. Mennyiben jelentett ez változást az életében?
Mikor az akkori intézményvezető nyugdíjba készült, engem már hetekkel korábban bevont a vezetői feladatokba. Azt azért nem mondanám, hogy felkészülten ért a megváltozott helyzet. Természetesen kihívás volt, egyben hatalmas szakmai lehetőség, és felelősség is az intézményvezetői megbízás. Kezdetben nem voltam biztos benne, hogy a megbízási jogviszonyon kívül én ezt véglegesen szeretném csinálni. Közben ugyanis újra tanulni kezdtem, és sokszor okozott fejtörést a vezetői feladatok, a tanulmányok és a családi élet összeegyeztetése. Voltak a pályám során olyan pillanatok, amikor elbizonytalanodtam, azt hiszem, ez természetes. A vezetői pályafutásom során ilyen volt még a COVID-járvány. Akkor is azt gondoltam, hogy még egyszer nem adom be az intézményvezetői pályázatomat.
Hogyan élték meg a COVID-időszakot?
Nálunk, az intézményben szinte mindenki covidos volt, az ellátottak és a kollégák is, közel 100 százalék volt a fertőzöttség. Nehéz volt a helyzet, de összességében azt mondhatom, hogy sikeresen megoldottuk a feladatot. Létrehoztunk egy 40 fős covid-részleget, egy teljesen elszeparált épületrészt. Ennek csodájára jártak, még az ombudsman is megnézte és elismerését fejezte ki. Szerencsére nem vált annyira kritikussá a helyzet, hogy erre szükség lett volna, nagyon fegyelmezetten és odaadóan, odafigyelve ápoltuk az ellátottakat. Állandóan teszteltünk, a lakókat és magunkat is. Meg kellett oldani a 24 órás felügyeletet, mindazok ellenére, hogy a kollégák is folyamatosan megbetegedtek, karanténba kerültek, nem is beszélve a kisgyerekes munkatársakról, akiknek a gyerekei otthon maradtak. Az intézményből természetesen nem mehettünk ki, és látogatókat sem fogadhattunk, az ezzel járó pszichés terhet pedig csak úgy lehetett kezelni, hogy még változatosabb, színesebb szabadidős programokat szerveztünk. Nehéz időszak volt, de a kollégák odaadásának, elkötelezettségének köszönhetően megoldottuk ezt is.
Hogyan befolyásolták, alakították Önt a pályáján megélt nehézségek?
A nehézségeknek, problémáknak nem csak negatív, de pozitív oldala is van. Hiszen a nehézségek megoldása magasabb szintre emeli az ember energiáját, a problémamegoldó képességét, a kudarctűrő képességét. A kitartás, az akaraterő fejlesztése mindenképpen szükséges ezen a pályán, illetve meg kell tanulni a konfliktusokba való beleállást, annak a megoldását. Ez persze nem agresszív fellépést jelent, hanem a megfelelő megoldás, kompromisszum megtalálását. A nehézségek tehát, amikkel az ember szembesül a pályája során, egyben előremutató is, fejleszti a személyiséget, a készségeinket, segítenek a szakmai elakadásaink megoldásában. És mivel közösségben dolgozunk, az együtt gondolkodás, a közös problémamegoldás összecsiszol minket.
Mennyire fontos a munkatársi közösség, a kollektíva ezen a területen?
Rendkívül fontos. A mindennapok szervezése csak teammunkában lehetséges, de a legegyszerűbb rendezvényt is csak közösen hozhatjuk össze. A folyamatos kapcsolattartás, az állandó kommunikáció elengedhetetlen. Természetesen vannak fennakadások a közös munkában is, előfordul, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, bizonyos helyzetekben nem egyezik a véleményünk, de a közösségben végzett munka ezen a területen mégis egymásra utal minket. Enélkül nem megy.
Ha visszatekint a pályafutására, mi az, amire szívesen emlékszik?
Hálás vagyok a sorsnak, hogy itt dolgozhattam. Hálás vagyok a kollégáknak és a lakóknak. A lakók mosolya, a sok-sok apró gesztus mindig felvidított, erőt adott. A legkisebb figyelmesség, kis megjegyzés, ha csak észrevették, hogy új frizurám van, az őszinte, kedves szavak, a szemek ragyogása is örömöt adott, megerősített. Büszke vagyok, és szívesen emlékszem vissza, hogy olyan kollégákkal dolgozhattam, akik mellettem voltak a nehéz pillanatokban, bátorítottak. Sok erőt adó pillanatot, találkozást, eseményt őrzök.
Milyen tervekkel készül a nyugdíjas évekre?
Három gyermekem és öt unokám van, most sok időt tölthetek velük. Két gyermekem külföldön él, úgyhogy sokat utazom mostanában… gyorsan telnek ezek a hónapok. Illetve hátravan még egy diplomamunkám, a keresztény értékrendű vezetőképzés keretében. Ezt még magam miatt befejezném, és szeretnék még nyelvet is tanulni. Vannak még terveim.
Köszönöm a beszélgetést! További sok sikert, és jó pihenést kívánok a nyugdíjas évekre!