Gyerekkorból hozott szociális érzékenység – beszélgetés Muszil Katalinnal

Kimagasló szakmai tevékenysége elismeréséül a szociális munka napja alkalmából miniszteri elismerő oklevelet vehetett át Muszil Katalin, a Harmónia Integrált Szociális Intézmény Zala Vármegye Tőzike Otthon intézményvezetője.

Mindenekelőtt gratulálok, egyúttal rákérdeznék az elismerés „előzményeire”: Hogyan kerültél a szociális pályára?

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miért erre a pályára sodort az élet, és miért nem megyek el innen évtizedek óta, amikor annyi érdekes hivatás van még. Persze nagyon jól tudom én a választ. Az óvodában „pecsételődött meg a sorsom”. A csoportunkban volt egy Down-szindrómás kislány. A többiek nem szívesen közeledtek hozzá, én viszont játszottam, beszélgettem vele. Mire nagycsoportba kerültünk, a legjobb barátnők lettünk. Persze akkor még fogalmam sem volt, mi az a szociális munka, csak annyit éreztem, hogy ennek a kislánynak segíteni kell. Azután jött az általános iskola. Egy kis faluban laktam, és lakom ma is, Nemessándorházán, ahol élt egy hadirokkant bácsi. Nagyon rossz állapotban volt, és hiába szerette a gyerekeket, azok csak gúnyolták. Én akkor elhatároztam, hogy szembe megyek a többiekkel, és nem csúfoltam, hanem segítettem hazavinni a táskáját, segítettem a bevásárlásban. Az egyik lábát ugyanis amputálták, mankóval bicegett, így nehezen boldogult a napi feladatokkal. Sokszor viszont azzal tettem a legjobbat, ha meglátogattam, és csak úgy beszélgettünk.

A szociális érzékenység a családi háttérből fakadhat?

Természetesen a neveltetésem sok mindent meghatározott. Katolikus családban nőttem fel, a szüleimtől azt tanultam, hogy a rászorulókon akkor is segítünk, ha mi sem bővelkedünk, az elesetteket pedig mindig gyámolítani kell. Sokat számított a falusi környezet is, ahol azért nem mennek el szó nélkül egymás mellett az emberek.

Ez a továbbtanulásodat is meghatározta?

A gimnáziumban végig az orvosi egyetemre készültem. Nagyon érdekelt a terület, bizonyos körülmények miatt azonban végül lemondtam az egyetemről. A szülőfalumban kezdtem a pályát, mint házi betegápoló, plusz elvállaltam a helyi idősek klubjának a vezetését. Ez persze jól hangzik, de csak egy státuszt jelentett; én voltam a takarító, a pszichológus, a programszervező stb. Lendületet adott, hogy a nénik, bácsik nagyon szerettek oda járni. Olyanok voltak ők nekem, mint a nagyszüleim. Ez öt-hat évig tartott, közben született három gyermekem. Ők már 30, 25 és 22 évesek, de legnagyobb gyönyörűségünkre a második férjemmel – aki sürgősségi szakorvos – is született egy kislányunk, ő még csak 7 éves.

Aztán ismét jött egy váltás, mentálhigiénés és pszichiátriai betegek gondozását vállaltad el, immár abban az intézményben, amit most már te vezetsz.

Igen, először gyógypedagógiai asszisztensként kezdtem, és részt vettem a gondozásban is. Végigjártam a ranglétrát, és közben folyamatosan tanultam, képeztem magam, elvégeztem az egyetemet. Úgy tudtam lediplomázni egy nyolc hónapos baba mellett, hogy a férjem megvariálta a beosztását, így havonta egy-egy hetet (a konzultációk idejét) velünk töltött. Én tanultam, ők pedig sétáltak, játszottak. Mindenki nagyon jól érezte magát. Most megint egyetemre járok, ezt már könnyebben oldjuk meg.

Hogyan lettél a Tőzike otthon vezetője?

Néhány évvel ezelőtt elkezdődött nálunk a kitagolás, a támogatott lakhatás bevezetése. Az első kiköltözés 2020. március 10-én történt meg, a projekt idén februárban zárult. Hat 12 fős, gyönyörűen felújított családi házban laknak a gondozottjaink. Nos, amikor a kitagolás elkezdődött, az igazgatóasszonyom megkérdezte, elvállalnám-e az otthon vezetését. Azonnal igent mondtam, mert mindig vonzottak a kihívások. Jelenleg 24 ellátottról gondoskodunk 10-12 dolgozóval. Ezenkívül az anyaintézményünkben részt veszek a mentálhigiénés gondozásban is, a fejlesztő foglalkoztatás koordinálása mellett.

Mit gondoltál, amikor megtudtad, hogy rangos kitüntetésben részesülsz?

Azt, hogy ebben a szakmában mindenki megérdemelne egy kitüntetést. A szűkebb pátriámra gondolva pedig tudom, hogy ezt a „csapat” kapta. A takarító nénink, a gondozóink, a pedagógusaink, a projektfelelősök, az igazgatónk. Az tiszta véletlen, hogy az én nevem van az oklevélen.