„Ez a legszebb hivatás, amit csak el tudok képzelni”
– Először is szívből gratulálunk az elismeréshez! Hogyan fogadta a hírt, hogy Miniszteri Elismerő Oklevélben részesül?
– Igazgató úrtól értesültem a hírről, aki behívott az irodájába, és ott mondta el, hogy Miniszteri Elismerő Oklevélben részesülök. Nagyon felemelő és megható érzés volt átvenni a kitüntetést, azért is, mert még nem dolgozom régóta a gyermekvédelemben. Különösen megtisztelő volt számomra, amikor az államtitkár úr személyesen fejezte ki elismerését, megköszönve, hogy ezt a felelősségteljes és nehéz munkát végzem, és további sikereket kívánt a pályámhoz. Őszintén meglepett ez a gesztus, és biztos vagyok benne, hogy ez az élmény örökre emlékezetes marad számomra. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra az is, hogy a feletteseim és a munkáltatóm a Károlyi István Gyermekközpontban éppen engem tartottak méltónak erre az elismerésre. Ez hatalmas megerősítést adott nekem abban, hogy jó úton járok, és érdemes továbbra is a legjobb tudásom szerint dolgozni.
– Honnan ered az a kitartás és alázat, amivel végzi a munkáját?
– A szüleim mutattak példát: kétkezi munkások voltak, de mindig azt láttam tőlük, hogy amit elkezdünk, azt becsülettel és tisztességgel kell végigvinni. Ezt az értékrendet viszem tovább ma is. Úgy érzem, egyszerűen csak végzem a munkámat – ahogy mindig is tettem, bárhol dolgoztam eddig.
– Mikor érezte először, hogy a segítés, a gondoskodás fontos szerepet játszik az életében?
– Már gyermekkoromban természetes volt számomra, hogy odafigyeljek a kisebbekre, a gyengébbekre. Mindig is szerettem gondoskodni másokról, és már akkor éreztem, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni.
– Gyermekként óvónő szeretett volna lenni. Hogyan alakult mégis más irányba az útja?
– Igen, ez volt a gyermekkori álmom, de középiskolában végül a fehérgyarmati Közgazdasági Szakközépiskolába jelentkeztem, ahol ügyviteli szakon végeztem. Akkoriban úgy gondoltam, ez biztos megélhetést nyújt majd. Néhány évig ügyviteli alkalmazottként dolgoztam, de hamar éreztem, hogy hiányzik az emberi kapcsolódás, a segítés öröme.
– Mikor fordult a pályája a szociális terület felé?
– 2001-ben lettem a helyi Idősek Klubjának vezetője. Ott tizenöt éven keresztül segíthettem az időseket, három alapszolgáltatás keretében. Fontosnak tartottam, hogy mindennap érezzék: számítanak, szükség van rájuk, és az életük értékes.
– Ezt követően tanulmányokat is folytatott ezen a területen, igaz?
– Igen, 2005-ben, felnőttként jelentkeztem a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karának általános szociális munkás szakára, és 2009-ben diplomáztam. Felnőtt fejjel belevágni kihívás volt, de megerősített abban, hogy a segítő hivatás valóban az én utam.
– Mikor kezdett el dolgozni a gyermekvédelemben?
– 2020 novemberében kezdtem el dolgozni a Soproni Gyermekek Átmeneti Otthonában, ahol rendkívül értékes szakmai mintát kaptam. A munkatársak, a közösség és a vezetés példát mutattak emberségből, odaadásból és szakmai alázatból. Nagyon szerettem ott dolgozni, a soproni otthonra mindig jó szívvel gondolok vissza.
– Hogyan került a Károlyi István Gyermekközpont Speciális Gyermekotthonába?
– Családi okok miatt úgy alakult a sorsom, hogy el kellett jönnöm Sopronból, és új lehetőséget kerestem. A sors végül Fótra vezetett, ahol a Károlyi István Gyermekközpont által meghirdetett állásra jelentkeztem. 2022 tavasza óta dolgozom a speciális gyermekotthonban, ahol különleges szükségletű gyermekekről gondoskodom, jelenleg csoportvezető nevelőként. Az első napok és hetek nagy kihívást jelentettek, hiszen nem tudtam, hogy speciális gyermekotthonba jelentkezem, és azt sem, mit jelent pontosan, ha egy gyermek kettős szükségletű. Az első időszak ezért nagyon nehéz volt, főleg lelkileg megterhelő. De mivel mindig szerettem gyerekekkel foglalkozni – különösen a szabadidős, kreatív tevékenységeket – hamar megtaláltam velük a közös hangot. Akármilyen „kemény fiúk” is voltak, előbb-utóbb mindig sikerült tyúkanyó módjára magam köré gyűjteni őket. Játékokkal, közös programokkal, figyelemmel és szeretettel nyíltak meg igazán.
– Mit tart a legfontosabbnak a gyermekekkel való foglalkozásban?
– Mindenképpen az alapvető értékek átadását: a rendet, a tisztaságot, a rendszerességet, a közösség fontosságát. Sok gyermek elhanyagoló családból jön, vagy az utcán nőtt fel. Nálunk szembesülnek először azzal, hogy törődnek velük, hogy szeretik őket. Fontos, hogy tudják: számítanak.
– Hogyan jelennek meg ezek a mindennapi apró feladatok és rituálék a gyermekek életében?
– Nagy hangsúlyt fektetünk az önálló életre nevelésre – például rendszeresen sütünk-főzünk együtt, megtanulják a mérést, az arányokat, és azt is, hogy egy közös tevékenység mennyi örömet adhat. Vannak olyan gyermekek, akik az első fázistól az utolsó pillanatig ott vannak, kérdeznek, és én válaszolok nekik. Minden gyermek más, de mindegyikben ott rejlik valami, amiben kiemelkedhet – rajz, ének, játék, vagy csak az, hogy meghallgatjuk. Mindenképpen tágítani kell a tudásukat, hogy tisztában legyenek az alapvető dolgokkal: ha felkelünk, megágyazunk, rendben tartjuk a szekrényünket, ügyelünk a mosakodásra, tisztálkodásra, és a napi rendszer szerint haladunk. Ez nagyon jó keretet ad a mindennapoknak azoknak a gyerekeknek, akik vagy az utcán nőttek fel, vagy elhanyagoló családból érkeztek. Fontos az is, hogy meg legyen varrva a nadrágjuk, mert elszakadt, akkor odahozzák, mert tudják, hogy Szilvi néni meg fogja varrni.
– Hogyan lehet mindegyikükkel megtalálni a közös hangot?
– Különbözőek a gyermekek, nem mindenkit érdekel minden, de azért vannak kapcsolódási pontok, és minden gyermekhez meg kell találni azt, hogy hozzá hogyan tudok kapcsolódni. Nem minden gyermek szeret rajzolni, de van, aki nagyon tehetséges benne. Van, aki szeret énekelni, akkor nem kell sajnálni az időt arra, hogy meghallgassuk; nem baj, ha hamiskás, ha nem tökéletes, de meghallgattuk, megdicsértük, tanácsokat adunk – én ezt nagyon szeretem.
– Ez nagyon szép, de bizonyára vannak nehéz pillanatok is. Mi segíti át a nehezebb időszakokon?
– Valóban, voltak nehéz időszakok. Előfordult, hogy egy gyermek bántott, megütött, de mindig igyekeztem mögé nézni a viselkedésnek. Sokszor kiderül, hogy a düh mögött figyelemvágy, szeretetéhség áll. Amikor ezt megértjük, könnyebb segíteni. Mindig a gyermeket látom bennük, az embert, aki szeretetre vágyik. Hiszek bennük, még ha mások le is mondanak róluk. Nem minden gyermeket lehet „megmenteni”, de amíg nálunk vannak, kötelességünk megszépíteni a napjaikat. Olyan emlékeket szeretnék adni nekik, amelyekből erőt meríthetnek később is.
– Milyen problémákkal érkeznek a gyermekek az intézménybe?
– Nagyon különböző háttérből jönnek: van, akit bántalmaztak, elhanyagoltak, vagy gyermekprostitúció áldozata lett. Ezek a gyermekek sokszor nem tudják másképp kifejezni a fájdalmukat, csak dühvel, agresszióval. A mi feladatunk, hogy megértsük, honnan jön ez a viselkedés, és ne csak a felszínt lássuk. Türelemmel, őszinteséggel és következetességgel lehet elérni, hogy bízzanak bennünk.
– Hogy tud kikapcsolódni, feltöltődni egy ilyen lelkileg megterhelő hivatás mellett?
– Ez a munka nem ér véget, amikor letesszük a telefont, vagy kimegyünk az ajtón. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk a kollégákkal, hiszen minden gyermek sorsa közös ügyünk. De természetesen szükség van pihenésre is. Két nagy fiam van, akik igyekeznek kimozdítani a hétköznapokból: rövid közös külföldi kirándulásokat, programokat szerveznek, és a családommal is sok időt töltök. A természet közelsége, egy séta a fóti tóparton mindig feltölt és új energiát ad a mindennapi munkához.
– Ha visszagondolna a pályája elejére, mit mondana a fiatalabb önmagának?
– A fiatalabb önmagamnak azt mondanám, hogy a középiskola befejeztével azonnal jelentkezzen főiskolára, ne várjon túl sokat, és bátran válassza ezt a szakot. Ez az út tényleg az övé. Hiszek abban, hogy minden okkal történik – ha nem indulok el otthonról, a 600 fős Tisztaberekről, akkor én nem tudok így kiteljesedni a hivatásomban. Mégis minden állomásért hálás vagyok. Hiszek a sorsszerűségben, mert a tapasztalatok, az akadályok és a lehetőségek mind hozzájárultak ahhoz, hogy kiteljesedhessek a hivatásomban. A szülőhelyemre mindig jó szívvel gondolok, és úgy érzem, hogy minden, amit megtanultam és tapasztaltam, pontosan erre az útra vezetett.
– Van-e olyan élmény, amely különösen közel áll a szívéhez?
– Sok van, de talán kettőt emelnék ki. Az egyik egy 17 éves fiú a gyermekotthonból, aki enyhe értelmi fogyatékossággal él, de kijár dolgozni, és a munkahelyén is nagyon megdicsérték. Látni, hogy mennyire büszke magára – ez felbecsülhetetlen. Büszke vagyok rá, és öröm látni, hogyan fejlődik, hogyan érzi értékesnek magát a munkájában. A másik egy olyan fiú, aki mielőtt hozzánk került, fél évig volt szökésben. Amióta itt van, soha nem szökött el, csendes, együttműködő, figyelmes. Mindig megdicsérem: „Norbi, én olyan büszke vagyok rád!” – és ilyenkor látom a szemében, hogy boldog. Mert ha valamit megtanultam, az az, hogy minden gyermekkel őszintén, türelmesen, az ő szintjén kell beszélni.
– Összességében hogyan tekint vissza az eddigi életútjára, és milyen érzések kísérik ezt?
– Úgy érzem, minden lépésnek megvolt a maga értelme. Bár gyermekkori álmom, hogy óvónő legyek, nem valósult meg, mégis sokkal nemesebb feladatot kaptam: hátrányos helyzetű, speciális szükségletű gyermekekről gondoskodhatok. Ez a legszebb hivatás, amit csak el tudok képzelni. A segítés számomra nem munka, hanem hivatás.
SZGYF Központ – Szervezetfejlesztési Osztály