Csak az tud kiégni, aki egész lényével képes hatni másokra – portré Kissné Horváth Hajnalkáról
Harmincegy éve horgonyzott le Kéthelyen, pedig akkoriban nem tudta még, mit takar a szociális ellátórendszer. Rendőrtiszti főiskolára készült – alkata, habitusa adott volt hozzá –, vonzotta a mindennapos izgalom, az állandó készenlét, az egyenruha. Miután befejezte a közgazdasági szakközépiskolát, s kezében tartotta a könyvelő-statisztikus képzettségről szóló bizonyítványt, hogy ne unatkozzon a nyáron, gondolta, kipróbálja magát az akkor még a fővárosi önkormányzat által fenntartott Kéthelyi Értelmi Fogyatékosok Otthonában. Úgy megtetszett neki e hely, hogy feladta vágyait, s itt ragadt. Izgalomból itt is van bőven, a folyamatos készenlét a munka része, az elegáns rendőregyenruha helyett pedig fehér köpeny lett a munkaruhája. Első, s mindmáig egyetlen munkahelyén tucatnyi képzésre vállalkozva mélyítette tudását – más-más területeket megismerve. Gyógypedagógiai asszisztens, ápoló, szakápoló, szociálpedagógus – csak néhány végzettség, amelyet megszerzett a három évtized alatt, miközben egyre feljebb került a szakmai ranglétrán.
S hogy mi vonzott egy fiatal marcali lányt a fogyatékkal élők közé? Kissné Horváth Hajnalka mindig emberekkel szeretett volna foglalkozni, és ez már a pályája kezdetén megadatott neki. Idősebb és ifjabb fogyatékkal élők között dolgozni 30 éve is különös kihívást, sajátos atmoszférát jelentett; a velük való, szeretettel és derűvel teli foglalatosság még pazarabb színvilágot varázsolt életének amúgy is sokszínű palettájára. Úgy véli, a rá bízott ellátottakkal való kommunikáció a legfontosabb a segítő hivatásban, s Hajnalka ebben (is) valóban nagyon jó.
Vele tartottam az egyik házba, így érzékelhettem: derűs jelenlétének, humorának, bátorító jelenlétének munkatárs és lakó egyaránt örül. 16 évig a Fészek Otthon részlegvezetője volt; az ellátottak gondja-baja-öröme, egyre nagyobb önállósága, a fejlesztő foglalkozások önfeledt hangulata örökre beleíródott emlékezetébe. Ahogy az otthonlakók ragaszkodása, mosolya és hálája is, de a hozzátartozókkal való kapcsolattartás mellett átmeneti viaskodások emléke is felidéződött, amikor szolgálatáról faggatóztam. A tapasztalt jóság, a szívtájékból eredő bizalom azonban fölülírt mindent. Még a kiégést is. Igaz, csak az tud kiégni, aki egész lényével, egész személyiségével képes hatni másokra, akiben szüntelen lobog a hivatás tüze. Hajnalkát ennek, valamint szerencsés lelki alkatának köszönhetően kerülte el a szakirodalomból jól ismert és egyre többeket érintő burnout-szindróma.
Jelenleg az iroda jelenti a közvetlen munkateret, ám ha egy-egy lakóegységbe el kell vinni néhány iratot, nehezen szabadul; olykor 2-3 óra is kell, hogy visszaérjen, mert útját állják és szóval tartják az ellátottak, akik mindent el szeretnének mesélni. Ő meg türelmesen végighallgatja valamennyit. A halmozott fogyatékossággal élőket is; feltéve, ha egyáltalán mosolyra mozdul a száj, és feltör a mélyről a szó. A nem mindig érthető…
Arról is kérdezem, vajon a kezdetek óta bizonyság-e, hogy „ilyen lovat akart”? Megnyugtat: soha nem gondolt pályaelhagyásra; szociális ellátás és egészségügy különös szimbiózisát éli meg, s a folyamatos tanulás minden esetleges nehézségen túllendítette, ráadásul más-más területeken is kamatoztatja tapasztalatait a sokféle képzés eredményeként. Helyi és területi küldött a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarában (MESZK), rendszeresen részt vesz a kamara által szervezett eseményeken, képzéseken. A közelmúltban a MESZK-től megkapta a Kossuth Zsuzsanna-díjat.
Az utánpótlásról is faggatom, van-e esély arra, hogy valaki nyomdokaiba lépjen a családból. Megtudom: van egy 17 esztendős lánya, aki már régen túlvan az érzékenyítésen. Pólyásként látta először édesanyja munkahelyét, majd rendszeresen bejárt az intézménybe. Az érettségihez szükséges kötelező közösségi szolgálatát is itt teljesítette, és erre rávette a barátnőit is.
Életvezérlő fonaláról is faggatom. Rögtön rávágja: lehetetlen nincs, bár jobb megelőzni a problémát. Az előrelátás kincs, és örök igazság: a józan paraszti ész meg a kollektív bölcsesség sokat segíthet a megoldásban. Ezt a tapasztalatát is megosztja a fiatal kollégákkal, mint ahogy azt is: az őszinte kommunikációval minden konfliktushelyzet feloldható és orvosolható. Professzionális segítőként ma is azon munkálkodik, hogy a gondjaira bízott ellátottak az otthonosság érzése mellett személyre szabott szolgáltatásokat kapjanak.
Szenvedélyes szeretettel beszél munkahelyéről, amely valóban második otthona. Azt vallja: a jó eredendően minden ellátottban és munkatársban ott van, s ezt kell erősíteni. A fogyatékkal élőket szeretetgombócként emlegeti. Szinte mindegyiket ismeri, hiszen velük együtt száll felettük az idő. Elárulta: gyerekként soha nem gondolta, hogy e szakmában teljesedhet ki, és a segítő hivatás jelenti majd az élet koronáját. Örül, hogy rálépett a sors jelölte útra, hiszen így lett teljes az élete.
S hogy mire tanították meg a Remény Integrált Szociális Intézmény ellátottjai? Némi gondolkodás után, könnyek között buggyan ki belőle:
– A reményre és az elmúlásra. A méltóságteljes elmúlásra.
Lőrincz Sándor