„Olyanok vagyunk, mint egy nagy család” – beszélgetés Fülöpné Rigó Szabinával

Fülöpné Rigó Szabina, a Rózsakert Integrált Szociális Intézmény kőszegpatyi telephelyének osztályvezető ápolója nem mindennapi szakmai pályafutásának elismeréseként nemrég Semmelweis napi díjat vehetett át. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara Vas Vármegyei Területi Szervezete az Agora – Savaria Filmszínházba rendezett ünnepséget, ahol egészségügyi szakdolgozókat – köztük munkatársunkat is – kitüntették. Az elismerés kapcsán beszélgettünk Szabinával szakmai pályafutásáról és a kőszegpatyi otthonról.

Hogyan került a segítő szakmába, hogyan alakult a pályája?

Nagyon régóta kötődik a család ehhez a tevékenységhez, még édesanyám is a kőszegpatyi intézményben dolgozott, mint takarítónő, és a testvérem is ide került, mint ápoló. 2008-ban szóltak, hogy van egy üresedés a takarítónői álláshelyre, erre jelentkeztem. Időközben egy segédápolói munkakörbe is lehetőségem volt bekerülni, így aztán nagyon sokáig segédápolóként dolgoztam. Mikor aztán indult egy szociális gondozó és ápoló képzés, ezt elvégeztem, közben gyesen is voltam, majd folytattam a munkát. 2019-ben a Pécsi Tudományegyetem Szociális és Egészségügyi Szakgimnáziumában ápolói végzettséget szereztem. Közben mindvégig Kőszegpatyon dolgoztam.

Hogyan változott közben a besorolása?

Még végeztem az iskolát, mikor felmondott az itteni osztályvezető. Először, egy évig megbízott osztályvezető voltam, majd 2021-től dolgozom osztályvezető ápolóként.

Mesélne a kőszegpatyi otthonról?

A teljes létszámunk most 30 fő, az osztályunkon kimondottan szenvedélybetegek vannak, úgy tudom, Vas megyében egyedüliként. Most éppen elég kevesen, kilencen dolgozunk itt, de nem ez jelenti a teljes létszámot, jelenleg takarítói és ápolói betöltetlen állásunk is van. Persze tudom, hogy ez nem egyedi jelenség, az egész szférában emberhiány van. A „vándorlás” egyébként nem jelentős, minden munkatársam jó pár éve itt van már. Van olyan kollégám, aki lassan 30 éve dolgozik az intézményben.

Milyen nehézségekkel küzdenek a szenvedélybetegek ellátása kapcsán?

Nyitott intézet vagyunk, az ellátottak 9-től délután 5-ig kimehetnek, és mivel az ellátotti körünket érintően a szenvedélybetegség az alkoholizmust jelenti, az eltávozás alkalmat biztosít számukra, hogy alkoholhoz jussanak. Kőszegpaty kis település, 200 lelkes, még bolt sincs, de Kőszegre, Szombathelyre be tudnak utazni, ahol könnyen italhoz jutnak. A gyógyulás esélye tehát minimális. Alkoholt nem hozhatnak be, de nyitott intézmény lévén nincs eszközünk rá, hogy megakadályozzuk a fogyasztást. Természetesen ez nem minden nap probléma, de előfordul. És aztán vannak persze, akik egyáltalán nem isznak.

Mekkora a változás az ellátotti körben?

Sokan a bekerülés után már az egész további életüket itt töltik. Vannak, akik 15-20 éve itt vannak. Elég vegyes az ellátotti kör, már az életkor szempontjából is. A legfiatalabb lakónk 44 éves, a legidősebb 80 felett van.

Mik a jellemző életutak, sorsok?

Mivel itt férfiakról van szó, az a helyzet, hogy „mindig a feleség a hibás”. Gyakori sors, hogy egy férfi már fiatalon sokat iszik, és legtöbb esetben aztán elhagyja a felesége, ezután még jobban lezüllik, és már nem tud visszakapaszkodni. Előfordul olyan is, hogy valaki mondjuk mozgáskorlátozott, vagy súlyosabb betegséggel él, és ő maga gondolja úgy, hogy – mivel alkoholizmussal is küzd – inkább beköltözik az intézménybe. Egyébként sokakat rendszeresen látogat a család, telefonon tartja a kapcsolatot a hozzátartozókkal… sokféle lakónk van.

Mi az, ami szimpatikus ebben az otthonban, amiért ilyen régóta itt dolgozik.

Ez egy kis intézmény, nyugodt munkakörülményekkel. A vezetőség segítőkész, támogató, bármilyen problémával fordulhatunk hozzájuk. A kollégákkal jó a kapcsolat, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Amit még fontos elmondani, hogy sok szeretet kapunk a lakóktól, sokan meghálálják azt a gondoskodást, amit kapnak. Mindenkivel jól ismerjük egymást, már egy-egy mozdulatból látom valakiről, hogy jól vagy rosszul kelt, mondjuk ha nincs jó hangulata, már tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, tapintatosabb vagyok vele. Sokszor leülünk beszélgetni, ki-ki elmesélheti az életét, a gondját-baját, és ezt értékelik is az itt élők. Nehéz elmesélni egy kívülállónak, mi a varázsa egy ilyen munkának, de az biztos, hogy empátia nélkül nem megy. Kell a türelem, de az odafigyelést vissza is kapod, egy-egy jó szó formájában. Esetleg egyik lakó megjegyzi: „Nővérke, látom, ma nincs olyan jó kedve. Látom, valami bántja.” Úgyhogy ők is odafigyelnek ránk.

Úgy tudom, Ön oktatói feladatokat is ellát az otthonban. Mesélne erről?

A kőszegpatyi otthon tavaly óta gyakorlati képzőhely. Ez azt jelenti, hogy a szociális gondozó és ápoló kollégákat itt tudjuk oktatni, ebben a munkában veszek részt. Sok munkatársunk volt beiskolázva, és így, hogy képzőhely lettünk, nem kellett másik intézménybe menniük, hogy a megfelelő gyakorlati óraszámot teljesítsék. Mondom, ez még új minálunk, egyelőre belső munkatársakkal foglalkoztunk, de az első alkalommal mindenki szépen levizsgázott, büszkék vagyunk rájuk.

Régóta dolgozik és sokrétű feladatokat lát el a szociális szférában. Hogyan egyeztethető ez össze a magánélettel?

Van egy 14 éves fiam, ő és a férjem is nagyon megértőek. Ugye nem 8 vagy 12 órából áll a munkaidőm, mivel itt lakom a szomszédban, ha valami probléma van, szólnak, megyek, sokszor még a nyaralás alatt is csörög a telefonom. A családom pedig elfogadta, hogy ez a munkám, sőt, ez az életem. Sokat számít az ő támogatásuk.

Köszönöm a beszélgetést, és gratulálunk az elismeréshez!