„Csak szívvel-lélekkel lehet végezni ezt a hivatást” – beszélgetés Máthéné Farkas Gabriellával
Gabriella immár 35 éve dolgozik a szociális ellátásban: pályáját gondozónőként kezdte, azóta általános szociális munkás diplomát szerzett, szociális szakvizsgát tett, és 2014 óta vezetőként irányítja az otthon mindennapjait. Elhivatottságát, szakmai tudását és emberi hozzáállását nemcsak kollégái, hanem az általa gondozottak is napról napra megtapasztalhatják. Az elismerés jó alkalmat adott arra, hogy felidézzük vele a kezdeteket, beszélgessünk a hivatás szépségeiről, kihívásairól és arról, miért tartja fontosnak, hogy ennyi év után is változatlan lelkesedéssel végezze munkáját.
– Mikor döntötte el, hogy a szociális pályát választja? Volt valamilyen meghatározó élménye?
– Eredetileg alkalmazott grafikusként végeztem, de a rendszerváltás idején nem volt egyszerű elhelyezkedni. Az egyik ismerősöm egy szociális intézményben dolgozott, nála érdeklődtem, van-e szükség munkaerőre. Felvettek házigondozónak, bár azt mondták, három hónapnál tovább úgysem maradok. Ehhez képest 35 év telt el, és itt vagyok. Én mindig láttam közös pontot a rajzolás és az emberekkel való foglalkozás között: mindkettőben ott van a kreativitás, a figyelem, a kapcsolódás. Ez a kapocs tartott itt, és a főiskolai tanulmányok után már tudatosan választottam a szociális hivatást.
– Hogyan emlékszik vissza a legelső napjára?
– Az első munkanapomon ebédet vittem házhoz az időseknek. Később több területen dolgoztam, például a demens ellátásban is, amit nagyon szerettem. Amikor azonban ide, a szenvedélybetegek otthonába kerültem, az indulás nehéz volt. Az első napon délben szinte képtelennek éreztem magam a folytatásra, mert minden annyira más és új volt számomra. 2014-ben ráadásul fenntartóváltás is történt, az önkormányzati intézményből állami fenntartásba kerültünk, és mindent a nulláról kellett megszervezni. Az első félév tele volt nehézségekkel, de kihívásként tekintettem rá, és végül itt maradtam. Ma már 11 éve vezetem ezt a részleget.
– Mit tart a legnagyobb kihívásnak a munkájában?
– Talán azt, hogy olyan embereknek próbálunk új otthont teremteni, akiknek sokszor már semmilyen külső kapcsolati hálójuk nincs. A lakók 80 százaléka alkoholproblémával küzd, mellettük vannak gyógyszer- és drogfüggők is. Az ellátottak egyre fiatalabbak, 60 százalékuk ötven évnél nem több, de van nyolcvan körüli ellátottunk is. Nem rehabilitációs intézmény vagyunk, hanem szenvedélybetegek ápoló-gondozó otthona. Olyan betegeket fogadunk, akik már nem rehabilitálhatók, de akiknek mindennapjait szeretnénk biztonságosabbá, emberibbé és teljesebbé tenni. Igyekszünk mindent megtenni, hogy törődéssel és odafigyeléssel támogassuk őket, még akkor is, ha tudjuk, hogy a teljes felépülés már nem lehetséges.
– Könnyű bizalmat kiépíteni a gondozottakkal?
– Nem könnyű, de nagyon fontos, ezért következetesen próbálok kapcsolatot kialakítani a lakókkal, hogy a múltat maguk mögött hagyva új emberként indulhassanak. Amikor ide kerülnek, azt szeretném, hogy szebb és jobb életük legyen, és hogy elinduljanak a jövő felé. Amit eddig nem kaptak meg, itt igyekszünk pótolni: érzelmeket, törődést, közös élményeket. Ebben partnereim az ápolók, hiszen közös beszélgetésekkel, közös munkával tudjuk megmutatni, hogy valóban gondoskodunk róluk. Az Ezüstfény Otthonban 18-an élünk, mint egy nagy családban, és arra törekszünk, hogy a lakók biztonságban, szeretetben, emberhez méltó környezetben élhessenek, hiszen sokuk számára ez az utolsó otthon.
– Hogyan jellemezné a vezetői stílusát?
– A családias légkör számomra alapvető. Az évek során erős közösség alakult ki a lakók és a dolgozók között. Én mindig inkább kérek, megbeszélek, együtt gondolkodom a kollégáimmal. Így érzik, hogy számít a véleményük, és közösen érünk el sikereket. Például most a költségvetés tervezésébe bekerült, hogy bővülhet két helyiséggel az intézmény, ami lehetne két új lakószoba is, aminek mindannyian örülnénk.
– Miért tartja fontosnak, hogy ennyi év után is teljes erőbedobással végezze a munkáját?
– Ez az intézmény számomra olyan, mint egy saját gyermek: rengeteg munkám, energiám van benne. A szenvedélybetegek ellátása sokszor hálátlan feladatnak látszik, mert a társadalom nagy része elutasítja őket. Pedig ez betegség, amely mögött családi tragédiák, munkanélküliség, társadalmi problémák is állhatnak. Ők is emberek, méltóságra, törődésre van szükségük. Ezért dolgozom, ezért tartom fontosnak, hogy itt legyek mellettük.
– Grafikai végzettsége, kreativitása hogyan jelenik meg a mindennapokban?
– Mindig keresem a lehetőséget, hogyan tudunk valamit szebbé, emberközelibbé tenni. Ha meglátok valamit, ami másnak csak hulladék, én rögtön elképzelem, mi lehet belőle. Így lett például sziklakert a kidobott kövekből, vagy újítottunk fel közösen egy kerti ülőkét. Készítettem ajándékokat is gyerekeknek, Manócskákat varrtam nekik karácsonyra. Ezek apróságok, de sok örömöt adnak mindenkinek.
– Mit tudhatunk a családjáról?
– Három gyermekem van: a legkisebb idén érettségizik és grafikát tanul, a középső fiam már dolgozik, a legnagyobb, a lányom Budapesten él, és két unokával ajándékozott meg. A családom a legnagyobb támaszom és örömöm, ők adnak erőt a mindennapokban. Bár ma sokaknak nehéz a rohanó világban időt szakítani egymásra, én nagyon hálás vagyok, hogy számíthatunk egymásra, és a gyerekeim büszkék arra, amit csinálok.
– Hogyan élte meg, amikor megkapta a Miniszteri Elismerő Oklevelet?
– Nagyon meglepett. Én nem éreztem, hogy bármi különlegeset tettem volna – egyszerűen csak végzem a munkámat. De jó érzés volt, hogy értékelték, amit csinálok, és azt is, hogy a kollégáim és a vezetőim gondoltak rám.
– Mit tanácsolna a fiataloknak, akik most készülnek erre a pályára?
– A legfontosabb, hogy ezt a munkát csak szívvel-lélekkel lehet végezni. Szükség van a tudásra, a szakmai felkészültségre, de mindenekelőtt az emberre kell figyelni. Minden ellátott más, mindenkit személyre szabottan kell segíteni. A másik dolog, hogy meg kell tanulni egyensúlyt tartani a munka és a magánélet között. Nem szabad hazavinni a problémákat, és a családi gondokat sem szabad behozni a munkahelyre. Mindig ott kell teljes szívvel jelen lenni, ahol az ember éppen van.