Beszélgetés Huszics Frigyesné ápolási csoportvezetővel
Bölcsődei gondozóként kezdte Nagyatádon, de egy éles váltással fél év múlva már a berzencei Szeretet Szociális Otthon időskorúakat gondozó részlegében ápolta a rá bízottakat. Huszics Frigyesné ápolási csoportvezető nem bánta meg a negyven évvel ezelőtti döntését, és sokak előtt példakép lehet mindig megújulásra kész személyiségével, szeretetteljes jelenlétével. Kimagasló szakmai tevékenységéért a szociális munka napja alkalmából miniszteri elismerő oklevelet vett át a Belügyminisztérium márványtermében Fülöp Attila gondoskodáspolitikáért felelős államtitkártól.
Nem általános, hogy valaki négy évtizedet egy helyen „lehúzzon”. Nem esett soha kísértésbe, vagy nem hívták máshova?
– Dehogynem! Pályám elején volt kísértés bőven, hiszen több kollégám is váltott, és kipróbálta magát az egészségügy más területein, de én nem hagytam magamat elcsábítani. Az ellátottak és a szakma iránti szeretet mindig visszatartott. Nem tagadom: szerencsés helyzetben is voltam: nagyon erős szakmai team, segítő kollektíva vett körül.
Amikor elegánsan azt mondjuk: a segítő szakmák nem túl egyszerű terepre irányulnak, akkor nagyon óvatosan fogalmazunk. Önnek mi adott erőt ehhez a hivatáshoz? Elég a szakmaszeretet?
– Mindig fontos volt számomra, hogy segítsek a rám bízott embereken. 1982 januárjától 1996 novemberéig a Szeretet Szociális Otthon pszichiátriai részlegén, a kastélyépületben dolgoztam ápolóként. S most, hogy visszatekintek életemre, hivatásomra, öröm tölt el, hiszen az első perctől kezdve szerettem a munkámat. Természetesen ehhez a tevékenységhez is elengedhetetlen a szakma iránti alázat és a hivatástudat. Úgy érzem, mindez nemcsak pályám elején volt jellemző rám, hanem most is.
A demencia, az időskori elbutulás már-már népbetegség. Mivel védekezhetünk ellene?
– Védekezni ellene sajnos nem lehet, de fontos a szellemi frissesség megtartása olyan tevékenységekkel, amelyek gondolkodásra késztetik az otthonban élőket, s kellő motivációt jelentenek számukra. Mire gondolok? Olyanokra, mint a rejtvényfejtés, az olvasás, a felolvasás, amelyeket kérdések-válaszok követnek, a rendszeres kiscsoportos együttlét, az emlékek felidézése…
Ön az egyik motorja volt a demens részleg kialakításának, de megszerezte a pszichiátriai szakápoló szakképesítést is. Gondolom: az emberi szó, a humánum, az irgalom mindkét területen kulcsszó az ellátottak gondozásában.
– A humánum és a tisztelet elengedhetetlen a demens emberek gondozásában is. Minden nap hálás vagyok, mert olyan támogató környezet vesz körül, amely mindezt lehetővé tette.
Az ellátottak háláját is érzi?
– Olykor igen, s ez rám is doppingszerként hat; jóllehet, nem várunk hálát a munkánkért. Ha ez lett volna a fő vonzerő, akkor nem maradtam volna magam sem ily hosszú ideig a pályán.
Az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett, olykor el kell búcsúzniuk egy-egy otthonlakótól…
– Ez mindig nehéz, mert kötődés alakul ki az ellátottakkal.
Isten örömre hívott bennünket. Önben is túlárad az öröm, melyet próbál munkatársai felé is sugározni. Marad otthonra is belőle?
– Mivel nagyon szeretem a munkámat, ezért örömmel veszek minden új kihívást. Munkatársaim felé is szeretettel és segítőkészen próbáltam viszonyulni. Mivel szerető család vesz körül – és a „hátország” rendkívül fontos a munkahely szempontjából is –, és van három kisunokám, az örömből kell, hogy maradjon otthonra is. Természetesen erre törekszem…
Ápolási csoportvezető és telephelyvezető is volt párhuzamosan, és nagy gondot fordított az utánpótlás-nevelésre. Hogy érzékeli, a mostani, fiatal kollégákban is megvan ugyanaz a belső tűz, mint ami Önben megvolt több mint negyven éven át?
– Mint minden más munkaterületre, így a szociális ellátórendszerre is igaz, hogy sokféle kolléga dolgozik együtt. Sajnos a belső tűz nem mindenkire jellemző, de szerencsére néhány kiemelkedő egyéniség mindig akad.
Már fontolgatja a nyugdíjba-vonulást. Milyen bepótolni valói vannak odahaza?
– Minél több időt szeretnék szentelni a családomnak. Nagyon szeretek olvasni, színházba járni és kulturális programokon részt venni, remélem, még több idő jut majd ezekre a rám váró esztendőkben. Ahogy a munkahelyemen lepergett évtizedeket, úgy a nyugdíjas éveket is aktívan szeretném tölteni.
Ön néhány napja átvehette Simon Attila Istvánnak, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) főigazgatójának a dicsérő oklevelét is Nábrádi Csillától, az SZGYF megyei kirendeltségének igazgatóhelyettesétől, aztán megérkezett a meghívó a Belügyminisztériumba. Amikor az államtitkárral kezet szorított, mi jutott először az eszébe?
– Gyönyörű volt az ünnepség a márványteremben. Magam sem gondoltam, de igencsak elérzékenyültem. A hála tört fel belőlem elsőként. Hálás vagyok elsősorban a családomnak, de a jelenlegi és a volt feletteseimnek is, hogy ezt a nehézségekkel teli, de mégis gyönyörű utat végigjárhattam.
Huszics Frigyesné/ Fotó: Lőrincz Sándor
Tevékeny szerepet vállalt magára a roma nők foglalkoztatásában is
A berzencei intézmény vezetőjétől, Szőke Józseftől megtudtuk: a kitüntetett szakember nagy gondot fordított a csurgói szakképző iskolából érkező szociális gondozó és ápoló tanulók gyakorlati oktatására is, valamint a „Nő az esély” projektben részt vevő roma nők szociális gondozóvá válásában és megtartásában is tevékeny szerep hárult rá. Mindennapi ápolási csoportvezetői munkájában hatékony együttműködést alakított ki az egészségügyi szolgáltatókkal, az intézmény orvosaival, a járóbeteg szakellátókkal és a kórházi szervezetekkel. A pandémia időszakában is felelősen, következetesen érvényesítette az infekciókontroll-szabályokat és mindent megtett annak érdekében, hogy az intézmény a legkisebb kockázatokkal és veszteségekkel vészelje át a veszélyhelyzetet.
Lőrincz Sándor
Somogy Megyei Kirendeltség