Az esélyegyenlőség előmozdítása terén végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként Esélyteremtésért díjat adományozott Kásler Miklós, emberi erőforrásminiszter Éhmann-né Antal Erzsébetnek. A Kéthelyi Integrált Szociális Otthon nyugdíjba vonuló igazgatójával beszélgettünk hivatásról, szolgálatról, s arról, hogy miként lehet újra talpra állni a kiégési szindrómát követően.
– Ha végzettségei, képesítései lajstromát áttekintjük, azt tapasztaljuk: mindegyik az emberre koncentrál, hiszen aneszteziológus szakasszisztensként végzett, diplomás ápoló lett, de szociálpedagógusi végzettsége is van. Irányított pedagógusokat is, és utolsó munkahelyén intézményvezetőként szervezte a szociális otthon mindennapjait. Honnan az érdeklődés e terület iránt?
– Családból ered az indíttatásom, ami a humán ellátás felé vezényelt. Odahaza természetes dolog volt, hogy a bajban lévőknek segítő kezet nyújtsunk. Nagyanyám azt mondta, hogy adni mindig nagyobb öröm, mint kapni. Szerinte a hívő embereknek belső indíttatásukból adódóan mindenkor kötelességük az elesettek segítése. Azt is tőle tanultam, hogy a segítséggel, az adakozással pedig ne kérkedjünk. Szerencsére ilyen szellemiségben nőttem fel, és igyekeztem továbbadni ezt a nézetet gyermekemnek is.
– Számos elismerést kapott az elmúlt évtizedekben. Az Esélyteremtésért díj felfogható e hivatás csúcskitüntetésének?
– Igen, valóban hivatásom csúcskitüntetése, és örülök, hogy a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Somogy Megyei Kirendeltségének igazgatója észrevette erőfeszítéseimet, s felterjesztett e rangos elismerésre, ami nagy megtiszteltetés volt számomra, különösen azért, mert évente mindössze négy szervezet vagy természetes személy kaphatja meg a Szociális Munka Napja alkalmából. Sajnálatos módon az idei díjátadó ünnepséget a járványhelyzet felülírta, de így is nagy elismerésként élem meg.
– Visszatekintve életére, mi volt a szakmai ars poeticája?
– Amare et servire, vagyis: szeretni és szolgálni. Úgy vélem, ebben a mondatban benne foglaltatik minden, ami számomra a legfontosabb.
– Néhány napja nyugdíjba vonult. Milyen érzésekkel adta át a stafétabotot utódjának, s hogy lépett ki a kéthelyi intézmény kapuján?
– Nyugodt lelkiismerettel adtam át a „stafétabotot”. Egy jól szervezett, szakmailag magas szinten működő intézményt hagytam magam mögött. Az új kihívásoknak – gondolok itt a TL, azaz a támogatott lakhatási formára való részleges átállásra –, minden tekintetben meg tudtunk felelni. Ennek a sikernek főszereplői a kollégáink voltak, akik megértették és a lakókkal is megérttették, hogy a TL-házban sokkal önállóbbakká tudnak válni. Lakóink és hozzátartozóik kezdeti félelmeit az ott dolgozók csodálatos módon oldották fel. Köszönet és hála mindezért, de nem elhanyagolható a háttérben dolgozó személyek tevékenysége sem, hiszen az ő munkájuk is közrejátszott abban, hogy zökkenőmentesen került sor a kiköltözésre. Gondolok többek között a műszaki, a szakmai, a gazdasági, illetve az élelmezési osztály valamennyi dolgozójára.
– A lakóktól hogy búcsúzott el?
– Az még hátravan. Sajnos a pandémia miatt ez sem terveim szerint alakult, de arra törekszem, hogy mindenkitől személyesen búcsút tudjak venni.
– Ha újra kezdhetné, mit csinálna másként?
– Szerencsére azt mondhatom: semmit. Munkahelyeimen minden esetben minőségi munkavégzésre törekedtem; a segítés és a támogatás volt számomra a legfontosabb. Most is ezeket az irányelveket tartom a legfőbb értékeknek.
– Kiégést soha nem tapasztalt?
– Szerintem, aki a segítő szakma bármelyik szegmensében tevékenykedik, az találkozott már a „bornout szindrómával”, illetve megélte már a kiégés okozta tüneteket. Ahogy szoktam mondani: „Új nap új erő ad”. Ez a mondat arra inspirált naponta, hogy megerősítsem magamat abban: valakinek valahol rám szüksége van. Ez a tudat felülírt minden negatív érzést.
– Azoknál, akik az emberekért áldozzák az életüket, gyakran előfordul, hogy a család háttérbe szorul. Ön jelen tudott lenni otthon is?
– Sajnos csak részben lehettem jelen a családom számára. Férjem betegségéből adódóan korán inaktívvá vált a munkaerőpiacon, de odahaza csodálatos módon egyesítette az apa-anyaszerepeket. Így gyermekem nem érezte az anyai jelenlét hiányát. Amikor viszont együtt volt a család, igyekeztünk minél tartalmasabb életet élni. Büszkén mondhatom, hogy a mai napig is összetartó, bensőséges viszonyt ápolunk egymással.
– Most, immár nyugdíjasként kire, mire fordítja szabadidejét? Vannak restanciái?
– Hogyne lennének, s jó is volna végre elmaradt teendőim számát csökkenteni, de erre még várnom kell. Nagyon szeretek olvasni, de a kiolvasatlan könyvek csak gyűlnek. Emellett sajnálatos módon családon belül, de a környezetemben is olyan elesett emberek élnek, akik várják segítségemet. Szakmai tudásomat a betegágy mellett, illetve oktatási tevékenységben is próbálom átadni. Amikor viszont „szabadidőm” lenne, akkor karitatív teendők sora vár rám.
Kitüntetett szeretettel a fogyatékkal élők iránt
A szekszárdi születésű szakember életében az egészségügy, az oktatás és a szociális szféra egyaránt megjelenik; jóllehet: életművének csúcsa a kéthelyi szociális otthon élén hittel, lelkesedéssel, mély empátiával és szeretettel végzett szolgálat, amely a fogyatékkal élők felé irányult – kitüntetett figyelmet fordítva az emberi méltóság védelmére, az ellátottak érdekében kifejtett hatékony érdekérvényesítésre, illetve az esélyegyenlőség folyamatos biztosítására, a különféle tevékenységi körök gazdagítására. Az ellátottak fő terepe a manuális foglalkozás, mely során gyertyaöntéssel, varrással, korongozással piacképes termékek készülnek, de a mentálhigiénére is átlagon felüli figyelmet fordítanak a munkatársak; a lelkigondozás révén a hit, a vallásgyakorlás is nagy erőt jelent a gondozottaknak.
Lőrincz Sándor
SZGYF-Somogy Megyei Kirendeltség
Megjelent a Somogyi Hírlap 2022. január 7-i számában