Beszélgetés Vazicsek Mónika telephelyvezetővel
Egy napfényes őszi délelőtt érkezem a patinás régi villa, a Pest Megyei Viktor Egyesített Szociális Intézmény Szadai Otthonához, amit sokan Margita Idősek Otthonaként ismernek a mai napig. A kapun egy készséges idős asszony enged be, ügyesen kezelve a távirányítót. Később megtudom, ő is az otthon lakója. A teraszra kísér, ahol marad néhány percnyi időm körbenézni és megállapítani, hogy a családias környezetben gondos kezek munkáját látni mindenütt.

Míg várakozom, a nagyteremben a lakók reggeli tornájukat végzik, majd Vazicsek Mónika, az intézmény megbízott telephelyvezetője siet elém. Beszélgetésünk során nemcsak egy idősotthon mindennapjaiba és egyes lakók sorsába nyerek bepillantást, hanem egy épület története is feltárul előttem.

Vazicsek Mónika

 Vazicsek Mónika

Ez a szép régi villa kiknek a birtokában volt, és mióta működik idősotthonként?

– A régi kúria épülete a Vécsey család tulajdona volt, de az államosítás idején elvették tőlük. Az akkori tulajdonosnak, gróf Vécsey Józsefnek, annyi választási lehetőséget adtak, hogy eldönthesse, katonai kaszárnya vagy – ahogyan akkor nevezték – aggok háza működjön-e az épületben. Ő azt kérte, hogy az életük alkonyán lévő emberek leljenek itt otthonra. A villa 1951 óta működik idősotthonként. A Vécsey család leszármazottaival a mai napig jó viszonyt ápolunk. Gróf Vécsey József idős korában be is járt az otthonba ebédelni. Unokája, Vécsey László országgyűlési képviselő mai is szívén viseli az intézmény és az itt élők sorsát.

Az idősotthon kívülről

Hányan élnek az otthonban és milyen korúak?

 – Ötvenegyen élnek itt, harminchárom nő és tizennyolc férfi. Általában hárman vannak egy szobában. A férfiak és a nők két különböző épületben laknak, a napi programokat és a rendezvényeket a női épület ebédlőjében tarjuk, együtt ünnepelünk. Hetvenkilenc év az átlagéletkor. Tizenketten vannak kilencven év fölött, és van egy százéves nénink is, aki teljesen el tudja magát látni. Huszonnégy munkatársunk van. Az ötvenegy idősnek több mint a fele jó szellemi állapotban van, a többiek azonban már küzdenek enyhébb vagy súlyosabb demenciával. A fizikai egészségi állapotuk is változó. Ha nagyon súlyossá válik valakinek az állapota, akkor új gondozási tervnek megfelelően ápoljuk. Nyilván lélegeztetni nem tudunk, de például volt olyan, akit szondán keresztül mi etettünk. Nekem az az elvem, hogy csak akkor küldünk valakit kórházba, amennyiben az szakmailag indokolt. A vezetőápolónk diplomás ápoló, nagyon jó a háziorvosunk is. Bármikor hívhatjuk, és ő is bármikor hívhat bennünket, számíthatunk egymásra.

 Reméljük már csak múlt időben beszélhetünk a koronavírus-járvány nehéz hónapjairól, de tudjuk, az idősotthonban élőknek és dolgozóknak sem volt ez könnyű időszak…

 – Sajnos tavasszal minket is elért a járvány, annak ellenére, hogy minden szabályt betartottunk és be is oltották a lakókat és minket is. Volt, akit sajnos elveszítettünk, általában a kilencven év fölöttiek közül mentek el. Sok segítséget kaptunk világi lelkészünktől, Hidászi Györgytől. Ő egyébként amúgy is tart egy Öntsd ki a szíved elnevezésű klubot. Kezdetben a lakók, mint mindenütt, nem értették, hogy miért kell ez a sok szabály. Utána pedig már ők vették a legkomolyabban. Sőt, az ő kérésük volt az is, hogy a korlátozások maradjanak meg házon belül, annak ellenére, hogy hivatalosan már feloldották őket. Van egy szép nagy kertünk, ott lehet a vendégekkel sétálni, van egy látogatószobánk is, amit még a járvány idején alakítottunk ki. Ezt továbbra is használjuk. A korlátozások idején fóliával különítettük el a lakót a vendégétől. Ezt is még meghagytuk a biztonság kedvéért

Vazicsek Mónika az üzenőfal mellett

A tavaly karácsonyi üzenőfal

Hogyan telnek itt a napok?

– Minden reggel van egy negyvenperces átmozgató torna és mindennap van valamilyen program, amit persze az élet sokszor átír. Hétfőn filmvetítés van, de megesik, hogy inkább a régi táncdalfesztiválokat szeretnék nézni. Keddenként jön Gyuri, aki az egyik héten igeliturgiát tart, a másik héten a már említett Öntsd ki a szíved-klubot. De ha úgy látja, hogy a következő héten is inkább beszélgetésre van szükség, akkor rugalmasan kezeli a helyzetet. Szerdánként úgynevezett észforgató foglalkozásokat tartunk az időseknek: különböző agytornák, rejtvények, feladatok formájában. Csütörtökön kézműveskednek. Pénteken pedig egyéni, demenseknek szóló foglalkozás várja azokat, akik arra rászorulnak, ezt hívjuk Ne felejts-klubnak. Péntekenként van a református istentisztelet is. Most még egyelőre online formában. Látogatókat a hét bármely napján fogadhatnak a lakók a szabályok betartása mellett. Keddenként pedig biztosítjuk az online kapcsolattartás lehetőségét is. Időközönként jön be hozzájuk fodrász és pedikűrös. A foglalkozásokon kívül különböző feladatokat is ellátnak. Van, akikre rá lehet bízni a portaszolgálatot, van, akikre a kerti munkát, vagy azt, hogy leszedjék az edényt étkezés után. Igyekszünk is nem kivenni a kezükből a munkát. Ez is szinten tartja őket, és nekik is jó, ha hasznosnak érezhetik magukat. Természetesen, ha kell, akkor segítünk nekik.

Idősek csoportképe

„A sötétséget el lehet űzni a fénnyel, a fényt azonban sohasem takarhatja be a sötétség”

Sokan, akik az idős hozzátartozójukat otthonban helyezik el, még ma is egyfajta szégyenként élik meg ezt, és a társadalom sem tekint mindig jó szemmel rájuk. Miközben tényleg vannak családon belül megoldhatatlan helyzetek. Ön miképp látja ezt?

– Van közöttük olyan, aki maga kérte, hogy bekerülhessen. De sokuknál valóban a család kezdeményezte az elhelyezést. Közöttük – az utóbbi évek tapasztalatai alapján – egyre több a demenciával küzdő, akiket a hozzátartozójuk nem mer felügyelet nélkül hagyni. Egy ilyen helyzet nagy terhet ró egy családra, hiszen a családtagok dolgozni járnak, nem tudnak mindig az édesanyjukkal, az édesapjukkal lenni, aki lehet, hogy napközben elkóborol, felteszi a műanyag edényt a tűzre és még hosszan lehetne sorolni. Én naponta kapom a telefonokat aggódó felnőtt gyermekektől, akik szinte kétségbeesve keresik azt a biztonságot nyújtó helyet, ahová az ápolásra szoruló vagy demens szülőt elhelyezhetnék. Mindenkit érzékenyen érint, amikor elhozza a nyomtatványokat és eldönti, hogy az édesapját vagy az édesanyját elhelyezi nálunk. Ez soha nem egyszerű döntés lelkileg. Mindig azt mondom nekik ilyenkor, hogy vigasztalja őket az a tudat, hogy a családjuk kiegészült velünk. Mi levesszük a vállukról a gondot, nekik pedig maradnak az örömteli látogatások, a közös sütizések, a beszélgetések. Nincs többé az a fajta aggodalom, hogy vajon napközben vagy éjszaka elesett-e, elkóborolt-e az anyjuk vagy az apjuk. Azt szeretném, hogy a hozzátartozó úgy menjen innen ki, hogy tudja, a rokona jó helyen, biztonságban van.

Az idősek egy foglalkozáson

Azoknak az idősnek, akik az első napjaikat töltik itt, segít valaki?

– Minden bekerülő mellé állítunk egy mentort a lakók közül egy hónapra, aki mindenre megtanítja. Szokták mondani, hogy ez olyan szakasza az életnek, amit második gyerekkornak is nevezhetünk, vagyis újra meg kell tanulni közösségben, intézményi keretek között élni, úgy, mint amikor egy gyereket beszoktatnak az óvodába. Én azonban azt mondom, hogy ez annál jóval nehezebb, hiszen egy egész életet hagy hátra az, aki ide beköltözik. Ezért figyelünk arra is, hogy mindenkinek legyen egy olyan polca a szobájában, amelyen elhelyezheti az élete fontos tárgyait. Az is segít nekik, hogy részt veszünk Szada életében is, a rendezvényekre is hivatalosak vagyunk. Figyelünk arra, hogy nagy ünnepekkor, azoknak is legyen látogatójuk, akikhez egyébként soha nem kopogtat be senki. Ilyenkor erre vállalkozó szadai lakosok bejönnek hozzájuk, hoznak egy kis ajándékot, elbeszélgetnek velük. Senkit nem hagyunk egyedül. Jó kapcsolatot ápolunk az általános iskolával is. Minden hónapban egyszer eljönnek a diákok. Ez az időseknek is jó. A gyerekeket pedig ezek a találkozások egyfajta nyitottságra, elfogadásra ösztönzik.

Vendégszoba

Vendégszoba

Van olyan, aki nem tudja megszokni ezt az életformát?

– Nagyon ritkán, de előfordul. A többség azonban érzi, hogy jó helyen van itt. Azt is tudják, hogy ha bármi bajuk van, azt mi megoldjuk. Legyen az egy hivatalos levél megválaszolása, valamilyen lelki gond vagy egészségügyi panasz. Nagy család vagyunk mi itt együtt. Néha nem is kell sok nekik, csak egy kis simogatás, néhány jó szó, egy kis humor. Jó látni azt is, ahogyan egymást segítik, dédelgetik. Azt szoktam mondani: babázzák egymást. Természetesen, mint minden emberi közösségben itt is előfordulnak súrlódások, konfliktusok. Tudnak vitatkozni is, sokszor apróságokon. Olykor be kell avatkoznunk, de legtöbbször elrendezik maguk között. Sok mindent tudunk egymásról. Ők is beavatnak a kis titkaikba, az életükbe, de rólam is, a munkatársakról is tudnak sok mindent. A mi gyerekeink az ő unokáik. Érdeklődnek irántuk, szeretgetik őket. Ha pedig látják rajtam, hogy valami nyomja a szívem, azt rögtön észreveszik és nem is hagyják annyiban. Ha rákérdeznek, meg is osztom velük, ami esetleg engem is bánt. Hogyan is várhatnám el, hogy ők bizalommal legyenek felém, ha ez nem kölcsönös? Tényleg egy család vagyunk.

* * *

 

Sorsok tükrében – Beszélgetés néhány lakóval

 

Szalai Lászlóné, Marika néni

Szalai Lászlóné, Marika néni

„Nagyon szeretek itt lenni. Sajnos a lakásmaffia áldozata lettem. Elveszítettem a lakásom, nagyon rosszra fordult a sorsom, a fiamra nem számíthatok. Nagyon hálás vagyok azért, hogy itt lehetek. Legszívesebben a kertet gondozom. Csak egy fájdalmam van, az, hogy akivel együtt kertészkedtünk, ő nemrég elhunyt. Az önkormányzat segített ide bekerülni. Ha ez az otthon nem lenne, már én sem élnék. Szeretek itt lenni.”

 

Szabó Tiborné, Joli néni

Szabó Tiborné, Joli néni

„Azok közé tartozom, akik önként döntöttek arról, hogy beköltöznek ide. Kiápoltam a nagybeteg férjemet, de erre az én egészségem is ráment. Számíthatok a gyerekeimre, jó a kapcsolat köztünk, de tudtam, egyikőjük családi életét sem akarom megzavarni. Ugyanakkor a férjem halála után nem akartam egyedül élni. Társaságba, emberek közé vágytam. Behoztam a kis varrógépemet. Bárkinek felvarrok, megfoltozok bármit. Szívesen kimegyek a szadai programokra, a piacra, jó kapcsolatot ápolok másokkal házon belül és kívül is. A karantén idején a lányomhoz költöztem és segítettem az unokámnak a tanulásban. Én azt vallom, hogy az időskor szépségeit akarni kell meglátni.”

Orbán Irénke néni

Orbán Irénke néni

„Marosvásárhely mellett éltem le az életem nagy részét. A gyerekeim még a forradalom előtt költöztek át Magyarországra. Miután a férjem meghalt, én is Budapesten telepedtem le. Romló egészségi állapotom miatt kerültem ide. A gyerekeim látogatnak. Az otthonról azt tudom mondani, hogy aki azt mondja, hogy itt nem jó, az hazudik.”

Koncz Veronika kommunikációs referens
Szervezetfejlesztési Osztály

Fotó: Vazicsek Mónika és Koncz Veronika

Cookie-k használata az oldalon.

Annak érdekében, hogy önnek a legjobb élményt nyújtsuk sütiket használunk honlapunkon, ahogy azt más webhelyek és internetszolgáltatók is teszik. Az EU törvények értelmében önnek hozzá kell járulnia a sütik használatához.