Csirke Erika csaknem húsz éve dolgozik a tabi Dr. Takács Imre Szociális Otthonban. Szakápolói, mentálhigiénés asszisztensi képzettsége van, de a közelmúltban elvégezte a katekéta-lelkipásztori munkatárs szakot a Kaposvári Egyetemen, hiszen munkájában kiemelt szerepet kap a lelkigondozás. A Szociális Munka Napja alkalmából Benedek István Zsolt, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság főigazgatója szolgáló szeretettel végzett tevékenységéért dicséretben részesítette.
– Az otthonlakók mentálhigiénés ellátásában, foglalkoztatásában elévülhetetlenek az érdemei, s Önnek köszönhetően rendkívül szoros az intézménynek a helyi egyházakkal való kapcsolata. Hogy érzékeli: védencei könnyen megnyílnak a transzcendens felé?
– Igen, ezt tapasztalom nap mint nap. Annak idején, amikor az igazgató úr felkért arra a feladatra, hogy mérjem fel az intézményben élők között kinek van igénye a hitéleti, bibliai foglalkozásokra, kissé meghökkentem, de kíváncsi is voltam. Ahogy haladtam a „közvélemény-kutatással”, egyre inkább kibontakozni látszott, hogy lakóinkat érdekli a Szentírás, nyitottak az Istennel való találkozásra. Azóta volt már keresztelő és elsőáldozás is. Jelenleg is készülünk keresztségre.
– Sifter Gergely plébános, Sándor Zoltán református és Arató Lóránd evangélikus lelkész rendszeresen látogatják az ellátottakat, de a hit és a bibliai ismeretek átadásában Önnek is jelentős szerep jut. Lehet ezt a szerepkört tanulni vagy mindez kegyelem?
– Úgy vélem: a tanulás és a kegyelem együttesen tett s tesz azzá, ahogy jelen lehetek védenceim között. Szerencsés vagyok, mert az alapokat kisgyermekként megkaptam. A plébánia szomszédságában nőttem fel, természetes volt az egyházi-vallásos közeg. Vonzott, hogy mélyebben belemerüljek; szerettem volna másokat is Isten közelébe vezetni. Már akkoriban elvégeztem egy teológiai tanfolyamot Egerben, és elkezdtem hitoktatni, amely azóta is egyik kedves szolgálatom. Hatalmas élmény volt, amikor az első csoportom elsőáldozó lett. Egyébként a tanítást – a módszert – lehet tanulni. A mondanivalót élni, s hinni kell. Ha ez megvan, akkor lehet hitelesen közvetíteni az Örömhírt. Ez egyébként elhivatottság kérdése is. Nekem az a kegyelem, hogy e két területet a munkámban össze tudom hangolni, együtt tudom végezni. Én is vallom Phil Bosmans igazát: „Ha együtt megyünk az emberekkel életünk útján, vezessen ez az út hegynek vagy völgynek, egyenesen vagy görbén, ha szívesen vagyunk velük, ha meghallgatjuk őket és legmélyebb vágyaikat, akkor a szavak virágként nőnek utunk mellett.”
– Amit végez, missziónak is tekinthető. Egy-egy lelkiségi program, zarándoklat kapcsán nem néznek furcsán a kollégái?
– Előfordul, de számomra nincs jelentősége annak, hogy mit mondanak vagy gondolnak rólam. A cél motivál, hogy a lakóknak fontos az a dolog, az a program, amire készülünk. Ha ők jól érzik magukat, megérinti őket – és ez látszik rajtuk –, akkor elértem a célom. Jó érzés, amikor például egy andocsi zarándoklatról visszatérve egyik idős néni könnyes szemmel köszöni meg, hogy ott lehetett és átélhette ezt az élményt. Ezek elfeledtetik az esetleges negatív véleményeket.
– Az ellátottak körében folyamatos az evangelizáció. Sikerült már munkatársnak is felnyitni szemét Isten országára, az örök életbe vetett hitre?
– Nincs róla tudomásom, bár vélhetően nem marad visszhangtalan a munkám. Örülök, hogy vannak hitüket komolyan megvalló kollégáim. Mindenki a saját egyházközségében éli, gyakorolja a hitét. Ez jó érzés, hiszen nem én vagyok az egyetlen „csodabogár”.
– Néhány éve itt, az intézmény területén kialakítottak egy kápolnát, amely Tab negyedik „temploma” lett, ahogy többen fogalmaztak a Soltész Miklós államtitkár részvételével megrendezett szentelésen. Azóta e kápolnát láthatóan „belakták”, és az ellátottakon kívül a város hívei is rendszeresen betérnek misére, istentiszteletre. Gondolom, e szakrális hely kiváló lehetőség arra, hogy a föld összeérjen az éggel…
– Igen. Sokunk vágya teljesült e kápolnával. Rendszeresen bibliaórák, istentiszteletek, szentmisék helyszíne. Gyakran térnek be lakóink, ha „egyedüllétre” vágynak, de ekkor sincsenek egyedül, Istennel időznek kettesben. Különféle rendezvényeket, ünnepségeket is szoktunk itt tartani, s ha egy program „kinövi” a kápolnát, akkor sem kerüljük el – egy áldásra mindig betérünk.
– A szociális területen dolgozók körében is olykor tetten érhető a burnout-szindróma. Ön nyilván Istennel védekezik a kiégés ellen…
– Mondhatjuk, hogy igen, mivel nem egyedül cipelem a terheket. Mindig van, akihez szólhatok és meghallgat. Le tudom elé rakni a terheket. Az egykori székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár Kő az úton című verse jut eszembe: „Gondolod, kerül életed útjába / Egyetlen gátló kő is hiába? / Lehet otromba, lehet kicsike, / Hidd el, ahol van, ott kell lennie. (…) Nézd meg a követ, aztán kezdj el / Beszélgetni róla Isteneddel. / (…) S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.”
Olykor együtt sír a lakókkal…
Erikát az egyik lakó arra kérte, keresse meg édesanyját és testvéreit. Hosszú kutatás után végül sikerült rábukkanni a testvéreire, és egyikükkel felvenni a kapcsolatot. Megérkezett az első levél, benne fényképpel. Az ellátott hosszasan nézte a fotót, majd megszólalt: Ö ki? Nem ismered meg? – kérdezett vissza Erika. A testvérem! – kiáltott fel és könnyek között csókolgatta fényképét. Együtt sírtak. A fénykép melletti levélből az is kiderült: az otthonlakó édesanyja éppen azon a napon halt meg, amikor gyereke a tabi intézménybe került.
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor
Megjelent a Somogyi Hírlap 2020. január 23-i számában